Csiffáry Gergely - Porkoláb László: Fazolák Würzburgtól Diósgyőrig - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 6. (Miskolc, 1999)
Porkoláb László: Fazola Henrik a vasműalapító
Fazola Henrik levele A SELMECBÁNYÁI FŐKAMARAGRÓFI HIVATALHOZ A XVIII. századi ipartörténetünk páratlan érdekességű dokumentumát annak köszönhetjük, hogy Fazola Henrik, az üzem vezetője, faktora „in Schreiben wenig und in Rechnung noch weniger geübt war”, s az emiatt támadt könyvelési fogyatékosságok következtében 1170 forint megtérítésére kényszerült volna. Fizetésképtelen lévén ez összeg elengedését kérte felettes hatóságától, a Selmecbányái főkamaragrófi hivataltól, s kérése előterjesztésére és megindokolására az emlékirat formát választotta. „Untertänigstes Pro Memória"-jában összefoglalta a diósgyőri vasmű alapítása és felépítése során szerzett érdemeit, előszámlálta az üzem megindítása érdekében hozott anyagi áldozatait. A Fazola-emlékirat lényegében nem változtat azon a képen, amelyet a levéltári kutatások alapján Diósgyőr alapításáról és első éveiről az előzőekben megismerhettünk, inkább azt néhány nagyon kifejező életrajzi és üzemtörténeti adalékkal bővíti. Az emlékirat legnagyobb értéke azonban az az önjellemzés, amely minden hivalkodás nélkül, szinte a sorok mögül bontakozik ki. Fazola nyelve színes, erőteljes, kifejezőkészsége helyenként egyenesen drámai erejű; előadásának szenvedélyessége rendkívül hatásosan érvényesül a tárgyilagosságra törekvést hangsúlyozó előadásmód, az egyes szám harmadik személy használata következtében. Mondatszerkesztése nem hagy kétséget afelől, hogy a würzburgi születésű egri lakatosmester helyesen jellemezte magát, amikor az írásban való gyakorlatlanságát emlegette, de helyenként túl bonyolult, helyenként suta mondatainak nyers szépsége mögött olvasója megsejtheti „a fölényes biztonsággal tervező művészt és a finomkezű, aprólékos gonddal kivitelező mestert”, a kor egyik legkiválóbb műkovácsát. Az emlékirat mondataiban kifejezésre jutó magatartás azonban nem a művészé, hanem az elhivatottsága tudatában minden áldozatot, az anyag romlást is vállaló üzemalapítóé. A könyvelésben való járatlanságából eredő 1170 forint hiány elengedéséért könyörgő „szegény Fazolá”-nak az a tudat ad végtelenül rokonszenves emberi tartást, hogy ahol 10 évvel azelőtt még „lakatlan, elvadult és út nélküli puszta vadon” terült el, ott most az ő munkássága következtében emberi település, virágzó jövő elé néző ipari létesítmény áll, s hogy az állam személy szerint neki köszönheti ennek a lakatlan vidéknek a benépesítését. Emlékirata végén Fazola kifejezi azt a reményét, hogy a vasmű felvi- rágzik, s mind az államkincstár, mind ő maga visszakapja befektetett pénzét. Tudjuk, Fazolának ez sajnos már nem adatott meg. A diósgyőri vasmű az 1780-as években lett rentábilis üzemmé; az alapító befektetett pénzét csak fia kapta vissza, az apa adósságait is ő rendezte. Az emlékiratot a Selmecbányái főkamaragrófi hivatal pártolóan terjesztette fel az udvari kamarához:„So viel sowohl... aus der Fassolaischen 115
