Kiszely Gyula: A Diósgyőri Magyar Állami Vas- és Acélgyár története 1867-1945 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 1. (Miskolc, 1997)
VIII. Diósgyőr a második világháború előtt és alatt (1934-1945)
szamaradt főnöke vette át. A gyár visszamaradt vezetői és munkásai, miután nem akarták, hogy a gyárban további rombolás történjék, a bénításokat úgy hajtották végre, hogy a leszerelt alkatrészeket nem szállították el, hanem vállalva a felelősséget a csatornákba, a salakhányó salakja alá, Perecesbánya aknáiba, az ócskavas téren és minden elképzelhető helyen eldugdosták, hogy azok újraindításhoz a háború után rendelkezésre álljanak. A bénítás után a harcok a gyár körül mind élénkebbé váltak. Az előrenyomuló szovjet hadsereg térnyerése következtében a németek függetlenül a magyar-német vegyesbizottságban kifejtett ígéretüktől, a durvahengermű ligner motorjának kommutátor részét tányéraknával felrobbantották, így hosszú időre reménytelennek látszott a hengerlés megkezdése.42 Diósgyőr dolgozói a háború utolsó idejében öntudatos hősi munkát végeztek. A háború utolsó idejének mozgalmas és hősi szakaszát a nagyolvasztó egyik dolgozójának Bucska Sándornak visszaemlékező soraival zárjuk, ezzel is emléket állítva a diósgyőri gyár dolgozóinak hősi helytállásukért.42 A nagyolvasztó, a keleti fáradtmeleg központ, valamint a nagyolvasztótelepi fúvógéphez szoros összmüködésben dolgozott. Ha ezek közül valamelyik megsérült az egész nagyolvasztótelep megbénulását vonta maga után. Az ottani dolgozók ismerve a helyzetet, az összeomlás előtt lehatározták, hogy minden körülmények között az utolsó pillanatig kitartanak, mentik üzemüket. A gyár nyugatra való menekítésekor, amikor a leszerelési utasítást kiadták, az üzem vezetősége két részre szakadt. Többségük a menekülést választotta és csak egy kisebb csoport határozott a helybenmaradás mellett. A visszamaradtak nagyobbik hányada kisebb végzettségű és ennélfogva alárendelt beosztású személy volt. Igaz, hogy volt egy pár főbeosztású is, akik helyükön maradtak, de ezek más üzembeliek voltak. A fizikai dolgozók dicséretére legyen mondva, egy szálig a helybenmaradást választották és semmiféle rábeszélés és erőszakos fenyegetés ellenére sem akadt senki, aki hűtlenül elhagyta volna a helyét (természetesen én csak a fent nevezett üzemekről beszélek). Itt éltük le életünk javát, s itt is akartuk bevárni sorsunknak bárhová fordulását, esetleg halálunkat. Itt meg kell emlékeznem egy derék régi munkatársunkról Harsányi József felvonógépészről, akit szolgálatból hazafelé menet aknaszilánk találat ért és hősi halált halt. Habár utolsó útjára nem tudtuk elkísérni, emlékét és baráti szellemét tiszteletben tartva végképpen megőrizzük. Másodszor kiadták a rendeletet a gépek leszerelésére és az elszállítást jelentő be- vagonozásra. Ez volt a legfájóbb és legnehezebb feladat, amit meg kellett akadályoznunk. (Tudok dolgozókról, akik sírva végezték a leszerelést.) Szerencsére itt is kétfelé szakadt a vezetőség, s a helybemaradók segítségünkre voltak és az elmenekülést választók között is sok volt azoknak a száma, akik nem szorgalmazták a munkát. Sőt igazgatói utasítást sem kaptunk erre a munkára, mert az akkori igazgató - habár az elmenekülést választotta - megértő és jó ember volt. A dolgozók nagy része megtagadta, más része csak ímmel-ámmal végezte a leszerelési munkát és sokszor előfordult, hogy a nappal meglazított csavarokat éjjel annál szorosabban visszahúzták. Igaz, hogy egyetlen egy leszerelést végeztető nyugatos sem 42 Korompai Győző: Visszapillantás az elmúlt 15 esztendőre. Diósgyőr, 1955. Kézirat. LKM. könyvtára. 4j Bucska Sándor nagyolvasztói dolgozó visszaemlékezései 1944-es időszakra. 1969-i elbeszélése alapján. Diósgyőr. 1969. 257
