Kiszely Gyula: A Diósgyőri Magyar Állami Vas- és Acélgyár története 1867-1945 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 1. (Miskolc, 1997)
VI. Az állami vaskohászat és a gépipar egyesítése (1900-1913)
Ez az eset is példázza a kor idegenkedését az új technológiától, amely az idők folyamán megváltozott. 1914-ig egyedül Diósgyőrben volt az országban elektroacélgyártás. Az első világháborút közvetlenül megelőzően Resicán az Osztrák-Magyar Allamvasút Társaság üzemében egy Héroult-Lindenberg rendszerű 7,0-8,5 tonnás elektrokemencét állítottak fel a hadianyag gyártáshoz. A XIX. század végén a szerszámacél gyártására a lehetőség adva volt Diósgyőrben, Kudzsiron, Prakfalván és Resicán, mégis az osztrák és német gyárak uralták a hazai piacot. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején az osztrák nemesacél gyárak maguk között megalapították az Österreichischer Edelstahlverband-ol, melynek magyarországi képviselői Bleckmann János, Budapest, Böhler Testvérek és Tsa, Budapest, a gróf Csáky László Prakfalva Acélgyár Rt. Budapest, Hubert és Sigmund Budapest és a Magyar Acélárugyár Budapest cégek voltak. Az Egyesülés magyarországi tagjai Ausztirából importálták áruikat és ezzel uralták a hazai piacot. A hazai gyárak a saját, a MÁV és a hazai fogyasztókat látták el nemesacéllal, a verseny mindjobban kiélesedett. Diósgyőrben 1913-ban a Girod-kemence mellé egy 1,8-2,2 tonnás Héroult-Lindenberg rendszerű ívkemencét építettek, mely folyamatos üzem mellett 6 munkanap alatt 22-24 adagot, a Girod kemence 6 munkanap alatt 20 adagot gyártott. Elektroke- mencékben gyártották az összes szerszám- és ötvözött acélokat, valamint az alakos acélöntvények alapanyagát. Az 1911. évben bekövetkezett ipari és közgazdasági fellendülés az 1912. év első felében még fokozódott. Később azonban a pénzpiac feszült viszonyai, valamint a külpolitikai bonyodalmak a fellendülést megakasztották, ennek ellenére az évi termelés magasabb volt az előző évinél. A termelés további emelését és a gyár fejlesztését hátráltatta az alkalmazottaknak és munkásoknak a katonai létszám kiegészítése céljából történt tömeges behívása. A diósgyőri gyár a fokozódó szükségleteket termelő berendezéseivel ki tudta elégíteni, ami annak volt köszönhető, hogy a gyár fejlesztését célzó 1904 évi XIV. az 1907. évi XXXV. és az 1908. évi XXXI. te.-ben elrendelt fejlesztési munkálatokat csaknem teljes egészében befejezték, azonkívül még további korszerűsítésről is gondoskodtak.92 A nagyolvasztó kérdése 1913-ra már aktuálissá vált. Az előmunkálatokra 1913- ben 500 000,- korona hitelt engedélyeztek és a végleges kiviteli tervek elkészítéséről kellett gondoskodni. A terveket valamely világhírű céggel szándékozta a gyár elkészíttetni, azonban a cégek követelései oly nagyok voltak, hogy azokat még javaslatba hozni sem merték. (A Sahlin cég például a terveket az építési költség 5%-áért volt hajlandó elkészíteni.) A magas költségek miatt a terveket a régebbi, Pöschl felügyelő által készített, terv alapulvételével a gyár maga készítette el, egy erre a célra rendelkezésre bocsátott tervezővel. A tervezést rövid időn belül meg is kezdték, hogy a költségek birtokában a beruházási javaslatot a törvényhozás elé terjeszthessék.93 Az 1907-1912 időszak termelési és gazdasági eredményei szembetűnően alátámasztják azt, a már többször kifejtett álláspontot, hogy a diósgyőri gyár a magyarországi szükséglet kielégítésében mindenkor az élenjárt, olyan üzemfejlesztést javasolt, mely az 92 M k. Pénzügyminisztérium: m. k. Állami Vasgyárak 1912. évi üzleti jelentése és zárszámadása. 93 DGYLT. 9/eln. 1912. 165
