Kiszely Gyula: A Diósgyőri Magyar Állami Vas- és Acélgyár története 1867-1945 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 1. (Miskolc, 1997)
VI. Az állami vaskohászat és a gépipar egyesítése (1900-1913)
előre egy olvasztóval látnának el, annak üzembevétele után pedig egy másikkal egészíthetnék ki, hogy az elsőnek tatarozása alkalmával az utóbbi legyen üzembe vehető. A továbbiakban kimondja a terv: „Gondoskodnunk kell, hogy a maximális nyersvas szükségletnek helyben való fedezhetősége lehetséges legyen, egy harmadik és negyediknek felépítése, telepítése akadályokba ne ütközzék.” Az olvasztó nagyságát napi 100, illetve 130 tonna termelésre állapították meg, annál is inkább, mert 100 és 130 tonnás olvasztó között csak kevés a méreteltérés, tehát elenyésző befektetési költség különbözet mutatkozik, 130 tonnás olvasztót pedig 100 tonnára járatni üzemi akadályokba nem ütközik. A tervben Pöschl a gazdaságosság bizonyítására a vajdahunyadi nyersvas 1907. évi önköltségeit vette alapul. Számításai szerint a Diósgyőrben előállított nyersvas ára 7,-k/q, a Vajdahunyadon előállított 7,39 k/q nyersvassal szemben. Ez a nyersvas Diósgyőrre szállítva további 1,- Koronával drágul. Egy olvasztó építése által tehát 36 000 tonna termelésnél évenként előreláthatólag 360 000 X 1,39 = kerekszámban 500 000,- Korona volna megtakarítható. Ebben az összegben azonban nincs benne az acélműben az átömlesztési költségeknél megtakarítható tüzelőanyag értéke, valamint az olvasztó feles gázai által fejlesztett energia sem. (Megjegyzendő, hogy az elkészült kohóból a tervezett 36 000 tonna évi nyersvassal szemben 1927-ben 67 907 t., 1928-ban 84 068 tonna nyersvasat csapoltak le.) Az olvasztó helyének megválasztásánál elsősorban arra kellett figyelemmel lenni, hogy a termelendő nyersvasat folyékony állapotban könnyűszerrel lehessen rendeltetési helyére szállítani. Szem előtt kellett tartani a talajviszonyokat és a természetes szintkülönbségek esetleges kihasználást, továbbá hogy úgy a most, mint a jövőben felépítendő olvasztók és azok tartozékai részére elegendő hely álljon rendelkezésre. Ez a telepítési elv érvényesült Pöschl terveiben, amikor az anyagrakodók, öntőcsamok, fúvógépház, a kazánok, a léghevítők, gáztisztítók, anyagemelők és a segédberendezések terveit elkészítette. Az öntőcsamok méreteinél figyelembe vette, hogy az acélművek szünet napjain vagy akkor, ha bármi oknál fogva folyékony nyersvasat átvenni nem tudnak, az olvasztók egész termelését öntecsmintákba önthessék. Javasolta, hogy miután e több munkaerőt igénylő nyersvas kezelés rendesen vasárnap és ünnepnapokra — tehát amikor a munkabér nagyobb - fog esni, ajánlatos az öntőcsamokot daruval és öntecstörő készülékkel ellátni. A diósgyőri nagyolvasztók építésének tervezéséről a magánipar is rövidesen tudomást szerzett, ami ismét felkavarta a kedélyeket. A Bányászati és Kohászati Lapokban „Aggódó" álnéven egy „szakértő” így ír: „...a hír arra késztet, hogy a m. kir. Vasgyárak ügyét a nagynyilvánossággal megismertessem, és rámutatva azokra a végzetes tévedésekre, melyek ezen a téren évtizedek óta egymásra halmozódtak, elősegítsem a megváltoztatását egy olyan irányú akciónak, mely nemcsak elnyeli az ország közjövedelmének egy számottevő részét, de ezzel egyidőben a vasipari vállalkozás egészséges kifejlődésének valóságos kerékkötőjévé válik, sőt azt jórészben már meg is semmisítette.” A továbbiakban „Aggódó” a középkortól kezdve levezeti a kincstári vasművek keletkezését - természetesen a kellő ismeretek hiányában hamis úton - és megállapítja, hogy a magán vasipar egészséges fejlődésének mindenkor a kincstári vasipar volt a kerékkötője. A hibát pedig abban látja, hogy „...a kincstári vasgyárak vezetésében hiányzó 153
