Dobrossy István: Piac, vásár, sokadalom Miskolcon. A Búza téri Vásárcsarnok története (Miskolc, 2002)

Bevezetés (Dobrossy István)

zését. (Ez a teljes utcaszakasz ma Széchenyi István nevét viseli.) A hetipiacokat és sokadalmakat nagyon pontos megfigyelésről téve tanúbizonyosságot, külföldi utazók, de helybeli naplóírók is megörökítették. Ezeket a viselettörténeti, vallási, nemzetiségi utalásokat, a bőséges árukínálatot össze lehetett vetni a levéltári dokumentumokkal, így a statútumokkal, árszabásokkal, vagy éppen a hagyatéki összeírásokkal. így teszek kísérletet arra, hogy a termékeket, mértékeket és értékeket egy fejezetben bemutassam, illetve változásaikat napjainkig nyomon kövessem.

A kötet terjedelmes részben foglalkozik Miskolc egyeben, mindmáig legjelentősebb gabonavásárterének kialakulásával, beépítésének történetével. A XIX. század elejének, közepének só- és árpa- (maláta) raktárait, granáriumait a század utolsó harmadában, végén felváltják az árulószínek, majd 1883—1885 között felépül — a napjainkban is funkcionáló — első vásárcsarnok. A „stabil” árulóhelyek megkívánták az időnként megújított piacrendőri szabályok megalkotását, közgyűlési elfogadását és az abban foglaltak érvényesítését. Ezek a szabályok számos jeles városi személyiség házának, telkének azonosításához nyújtanak segítséget. Miskolcon különleges képződménynek tekintjük azt a XIX. század elején főispáni kezdeményezésre — jótékonysági indíttatásból — létesült magtárat, amelyből néhány évtized múlva kialakult a terménycsarnok, a „gabonatőzsde”.

A piac, a vásár nemcsak az áru- és információcsere színtere volt, hanem a vendéglátásé, a szórakozásé is. így próbáltam a képírók, a ponyvaárusok, könyvárusok, fényképészek, álló és mozgókép színházak s egyéb szórakoztató mesterségek és szórakozási lehetőségek nyomára bukkanni. Ritkán a levéltári anyag, gyakrabban a nagyon színvonalas helyi sajtó és más nyomdatermékek (plakátok, hirdetmények, falragaszok) voltak segítségemre. A piac, a vásár olyan mesterségeket tartott életben, mint a bélés, mézeskalács, vagy pereckészítő, másrészt a lacipecsenye-sútő és a kocsonyafőző „asszonyi foglalatosságok”-at. Ezek a foglalkozások számos históriát, érdekes történetet „szültek”, amelyeket legendaként őriznek a ma élő generációk. Tehát a piac, a vásár, a sokadalom volt a kiinduló pont, s időközben számos más téma kapcsolódott hozzá. Olyan témák ezek, amelyek önállóan is megállják helyüket, de így egymás mellé helyezve őket úgy látom, a régmúlt, vagy a közelmúlt valóságában természetes módon, s elválaszthatatlanul kapcsolódnak össze. A fejezetekre és alfeje- zetekre történő tagolás tehát csak segíti az áüáthatóságot, eszköze az időbeli nyomon követhetőségnek.

10