Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)
selkedett rájuk minduntalan, ők is vágyódtak haza). Amikor elmentek, megkérdezték, nem jöhetnének-e el máskor is, mert itt úgy érezték magukat, mint otthon. Mondtuk, ha rendesek lesznek, szívesen látjuk őket. Ezután szinte minden délután eljöttek pár órára és kellemesen elbeszélgettünk. Az ebédlőben gyűltünk össze mindannyian. Volt közöttük egy nagyon komoly fiú: jó alakú, csinos, markáns arcú (W. B.). Ő csak figyelte a beszélgetést. Marcsa rám szólt: légy szíves, foglalkozz már W.-vel, látod, milyen szótlanul ül ott. Odamentem és megkérdeztem, beszél-e németül. Megindult a beszélgetés. Természetesen a téma a háború és a mi szörnyű életünk volt. A fiú fölajánlotta, hogy megtanít angolul. Én ráálltam. Papírt, ceruzát vettünk elő és kezdtük az angol abc-nél. Mivel sok hasonlóság van a német és az angol nyelv között, elég jól haladtam. A tanítóm nagyon meg volt velem elégedve. Később már leveleket írt,elhozta, és én azt G. L.-lel — mivel ő jól beszélt angolul is — szépen lefordítottam, és másnap angolul válaszoltam. Nagyon kellemesen töltöttük a délutánokat. Közben sokat sétáltunk, de mindég csoportosan mentünk. Közben K. megszerette F. L.-t és egy nagyon szép, ártatlan szerelem alakult ki. A fiúk nagyon tiszteltek minket és soha még egy kétértelmű szót sem engedtek meg maguknak. F. nénit mamának szólították. Ő mindég közöttünk volt, és valóban úgy vigyázott mindenkire, mintha ő lett volna mindannyiunk édesanyja. Ezért hálásak is voltunk neki. Három hét után az egyik délután nagyon rossz hangulatban jöttek a fiúk. Nem tudtuk, mi történt. Majd W. elmondta, hogy másnap tovább viszik őket Wiesbadenbe. Búcsúzásnál ideadták az otthoni címüket, és arra kértek minket, ha egyszer hazakerülünk, írjuk meg, hogy mi történt velünk, és hogy megtaláltuk-e a családunkat. K. és L. nagyon nehezen váltak el. Sajnáltuk is őket, hiszen fiatalok voltak és ki tudja, találkoznak-e még az életben. 63