Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)

Álom nem jött egyikünk szemére sem, csak gondolkoztunk, hogy mi legyen a további lépés.

Tudjuk, hogy a faluba nem mehetünk be, mert ott a Gestapo rögtön elkap. Napokig itt sem maradhatunk, mert se élelmünk, se vizünk.

így rágódtunk, amikor hirtelen lépések zaját éreztük a földön. Még szorosabbra lapultunk a földhöz és egész tisztán ki lehetett venni, hogy a lépések zaja egyre közeledik. Tudtuk, hogy éjnek idején csak a Gestapo emberei lehetnek. így hát búcsúzkodni kezdtünk egymástól és éreztük, hogy mindannyian remegünk a félelemtől. Felültünk a kunyhóban és vártunk. Amikor már egész közel volt a lépések zaja, Marcsa - akinek elég rekedtes hangja volt (nem hasonlított női hanghoz) — elhatározta, hogy németül rájuk kiállt. így is történt: hangosan elkiálltotta magát: Halt! Egész német tudása ennyiből állt. A kiálltás hatott. A lépések is megálltak: pár perc múlva a lépések ismét közeledtek, jöttek a hang irányába. Az ágak szétváltak és két katonaruhás férfi állt meg előttünk: az egyiken SS ruha, a másikon magyar katonaruha. Mondanom sem kell, még a vér is elhűlt bennünk, úgy megijedtünk. Mindegyik szemében a kérdés, most mi lesz.

Az egyik férfi elemlámpával ránk világított és akkor megszólalt magyarul. Még nagyobb lett a félelmünk.

Eszembe jutott, hogy mennyi magyar fiú vonult bejó pénzért német SS katonának. Az udvarunkból is H. középső fia SS önkéntesnek ment. Az apja meg részegen baltával jött tánk, amikor apu nem volt otthon, csak ketten voltunk anyuval, éppen nagymosáshoz egy fazék forró víz volt a konyhában a tűzhelyen elkészítve. Biztatott anyu, hogy ne féljek, ahogy betöri az ajtót, leforrázza; abban a pillanatban úgy fog távozni, mint a kopasz malac. Én remegtem, mint a nyárfalevél, anyu látva, hogy félek, kikiabált az ajtón: úgy próbáljon bejönni, hogy azonnal leforrázza. H., aki már az ajtót feszegette baltájával és fenyegetőzött, hogy agyoncsap műiket, mégis meggondolta magát: tud50