Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)
nak az otthoni szép péntek esték, amikor a család körül üli az asztalt, békesség, nyugalom árad mindenfelől. Isten, vajon hol van az én családom?! Szétszórva a szélrózsa minden irányában. Apukám a téglagyárba vonult be, anyut Auschwitzban elválasztották tőlem és a bátyám, ki tudja, hol van munkaszolgálaton. Én meg itt sínylődöm és nem tudom meddig bírom egyre fogyó erőmmel. A XX. században ilyen előfordulhat?! Hogy tűrheti ezt a nagyvilág?! Vagy mindenkiből kiveszett már az emberi érzés?! Úgy élünk itt az erdő közepén, mint- az állatok. Sokszor még azokat is irigylem, mert legalább szabadok. Egyetlen vigaszt az égi zene nyújt, ami egyre gyakoribb mostanában. Ez vagy a szabadulásunkat, vagy a halálunkat hozza közelebb. Számunkra az utóbbi is megváltás lenne. Ma megint volt egy kis cirkusz, a közeli környéket kegyetlenül bombázták. Ilyenkor a németek egyre vadabbak, üvöltöznek. Mi az ablakban állunk, gyönyörködünk az égi zene és a táj szépségében. A gyönyörű zöld rét és a háta mögötti erdő látszik, az ember szíve szinte majd meghasad, hogy mindezt a szépséget csak szögesdrót mögül élvezheti. Számunkra már csak akkor lesz tavasz, hogy egyszer hazakerülünk (ha ez egyáltalán lesz valaha). Tegnap megszűnt a kommandónk, így megint izgulhatunk, hová kerülünk munkára; nem lesz-e rosszabb az eddiginél. Tegnap délután megint végignéztük a számunkra oly csodálatos égi tűzijátékot. Ma ki sem vonultunk. Ez még rosszabb, mert így több időnk van a gondolkozásra. Ma nagyon ideges vagyok és nagyon rossz előérzetem van. Ez még sajnos sohasem csalt (hogy rossz, az még nem baj, de legalább csalna). Hogy rossz előérzetem feledjem, fölcsaptam varrónőnek (a raktárban volt egy csomó ócska ruhadarab, a napokban a németek szétosztották). Eddig tartogatták, nem volt szívük kiosztani, nehogy esetleg egy váltás legyen, mert az nagy luxus lett volna, ha le tudtuk volna cserélni a rajtunk lévőt. Estefelé rengeteg férfi — fogoly orosz — vonult el a lágerünk 43