Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)

süllyed és ránk eresztik a ciángázt a mélyben. Aki tudott az még imádkozott, de mi csak némán néztük egymást, és vártuk sorsunk beteljesedését. Már minden reményünket elvesztettük. Akkor már tudtuk, hogy nincs menekülés! Az őseinkkel még történtek csodák, de ez az idő már lejárt.

Egész éjjel nem hunytuk le a szemünket. Félelmet akkor már nem éreztünk. El voltunk szánva mindenre. Itt eszméltünk hogy szüleinket is valószínűleg így pusztították el, így nekünk sem volt értelme, hogy tovább éljünk.

Hajnalodni kezdett és mi még mindig élünk! Szinte nem akartunk hinni a szemünknek, megcsipkedtük magunkat, hogy meggyőződjünk arról, hogy valóban élő emberek vagyunk.

Reggel nyolc óra lehetett: Benyitották az ajtót a németek és sorakozót rendeltek el. Ma sem tudom, hogy mi történt azon az éjjelen, hogy életben hagytak minket. Vagy ez túl enyhe dolognak tartották volna, s még tartogattak számunkra egy-két kedves dolgot? Úgy látszik, még nem érett meg az idő, hogy ebből a nyomorúságból kiszabaduljunk.

A reggeli természetesen elmaradt, csak a tűző napon való kínzást kaptuk megint víz nélkül.

Este végre híre futott, hogy vagoníroznak bennünket s visznek egy másik haláltáborba, mert itt elfogyott a ciángáz. Kaptunk vacsorát: szárított káposztát, személyenként egy kenyeret és egy margarint. Nem tudtuk, hogy meddig kell kitartani az élelemnek, így azután nagyon spóroltunk vele.

Mielőtt besötétedett, bevagoníroztak minket és nemsokára elindult a ” halálvonat,,. Vitt az ismeretlen felé. Három napon keresztül száguldott velünk, mint ami sohasem akar megállni. Már nagyon el voltunk törődve, amikor megálltunk végre.

A halálvonat kirázott belőlünk műiden lelket, elgyengülve az éhségtől és szomjúságtól egy erdő közepén találtuk magunkat, ahogy a vagonból kiszálltunk. Csak a sortűz hiányzott, hogy végezzen velünk. Ugyan mi másnak hoztak volna ezer embert egy elhagyott erdő közepébe?! De a kivégzés itt elmaradt, pedig már

21