Lázár Olga: Életem szörnyű naplója (Miskolc, 1987)

hogy ne csüggedjünk, hiszen ők már négy éve vannak itt és mégis bíznak a felszabadulásban. A jóhír áramként futott szét a láger területén és mi újra bízni kezdtünk. Ilyenkor még a kínzások is kisebbnek tűntek, annak reményében, hogy már úgysem tarthat sokáig.

Ma nagy sürgés-forgás van a láger területén, mindenhol takarítanak, a blokkot felmosatták, a láger területén ragyogó tisztaság uralkodik: nem tudtuk mi történt. Délután megoldódott a rejtély: nagy dobogót emeltek a láger közepén, minket ötös sorokba állítottak: az egész láger úgy festett, mint egy katonai szemle. Egy órai ácsorgás után zeneszó ütötte meg a fülünket: azt hittük, rosz- szul hallunk, de valóság volt. Egy zenekar foglalt helyet a dobogón, előtte kényelmes székeken külföldi vendégek, majd több német katonatiszt ült. Megkezdődött a ’’koncert,,. Mi törökülésben ültünk — persze a katonás sorokat betartva — három órán keresztül. Korgó gyomorral, elcsigázva a nagy forróságtól hallgattuk az előadást.

Egyszer csak pokoli mennydörgés és villámlás közepette szinte pillanatok alatt rettenetes eső zúdult ránk. Azt hittük, hogy bemehetünk a blokkokba de erről szó sem lehetett. Megmozdulni sem volt szabad, nemhogy elhagyni a helyünket.

A vendégeket a vihar elején fedett helyre kísérték, de mi ott maradtunk. Persze a vendégek csak azt látták, hogy milyen jó dolguk van Németországban a foglyoknak : még ”koncert„-ről is gondoskosnak. Mire vége lett, lassan a szörnyű vihar is elállt. De mi se élők, se holtak nem voltunk. Csak vonszoltuk magunkat a blokkba és a földre vetettük magunkat: ki gondolt már akkor a vacsorára, örültünk, hogy végre békén hagynak.

Pénteki napon, augusztus 11-én volt nagy sorozás: rettenetes izgalom, mindenki félt, hogy elszakad a még megmaradt hozzátartozójától. Nem tudtuk, hogy a gázba visznek-e vagy tényleg valahová munkára. Erőnk már nagyon fogytán volt, mit tudhatunk mi még dolgozni, tépelődtern magamban.

Mi is beálltunk öten a sorba — közben ” kis,, Magda is csat19