Csorba Csaba: A muhi csata 1241 (Miskolc, 1991)
Spalatói Tamás krónikája
bort ütött a folyó túlsó oldalán, elrejtőzve a sűrű erdőkben, ezért aztán a magyarok teljes egészükben nem láthatták őket, hanem csak úgy félig-meddig, egyes részeiket. Mikor a magyarok látták, hogy az ellenséges hadak a folyón tűi megszállottak, ők is tábort ütöttek a folyón innen. Ekkor a király úgy rendelkezett, hogy ne szanaszét, hanem összetömörülve üssék fel sátraikat. Úgy rendeződtek el tehát, mintha valamilyen szűk karámba volnának mindnyájan, körül-körül állítva szekereiket és pajzsaikat, mintegy a tábor védelméül. A sátrak tehát úgy összezsúfolódtak, a sátorkötelek úgy összefonódtak, kölcsönösen úgy összebogozódtak, hogy az út teljességgel be volt hálózva, a táborban nem is lehetett járni-kelni, olyanok voltak, mintha mindnyájukat valamiféle háló tartaná fogva. Ezt tartották a magyarok erős védelemnek, pedig legfőképpen ez okozta a vesztüket. Akkor Bath, a tatár sereg fővezére fölment egy dombra, gondosan megszemlélte a magyar hadsereg egész elhelyezkedését, és visszatérve övéihez, így szólt: „Övendezzünk, társaim, mert bár nagy annak a népnek a száma, mégsem menekülnek ki kezeink közül, mert rövidlátó tanács kormányozza őket. Láttam ugyanis, hogy nyáj módjára valamiféle szűk akolba vannak berekesztve." Akkor aztán még azon az éjszakán elrendezte egész seregét, kiadta a parancsot, hogy a hidat támadják meg, mely a magyarok táborától nem messze a folyó két partját kötötte össze. Egy rutén szökevény azonban a királyhoz futott, és 44 V
