Csorba Csaba: A muhi csata 1241 (Miskolc, 1991)
részt azért, mert ilyet csak mintegy másfélszáz esztendővel később a husziták kezdtek alkalmazni, másrészt nem is lehetett annyi szekér, hogy egy lovashadat körbekerítsenek. Az embereket ugyanis össze lehet zsúfolni viszonylag kis helyre, a lovakat azonban nem! Valójában ahhoz kellett idő, míg a páncélosok fegyvereiket magukra öltsék, lóra szálljanak és harci alakzatba rendeződjenek. A keresztény lovagi seregek hajnali harchoz nem szoktak hozzá. Páncélban aludni, pihenni, lehetetlen, így nem csoda, hogy teljességgel felkészületlenül fogadták a tatár támadást. A köny- nyűlovasok gyorsabban fölfejlődhettek a harchoz, s az ő feladatuk lett volna az, hogy a páncélosok hadrendbe állásáig megállítsák a tatárokat. A gyakorlatban azonban ez nem sikerült: minden bizonnyal a jól begyakorlott ún. nomád harcmodornak nem találták meg az ellenszerét. Valami sajátos „csikicsuki játékot" mutattak be a tatárok. Hagyták a táborból kitörni a magyarokat, megfutottak előttük, majd viszonylag közel engedve őket magukhoz, hirtelen pusztító nyílzáporral árasztották el az üldözőket. Ezt a mutatványt több ízben is megismételték. Voltak a gyűrűnek rései is, amiket részben szándékosan hagytak, részben azért is, mert a tatárok létszáma nem volt olyan nagy, hogy ekkora sereget szorosan körbefoghassanak. Olykor megnyílt a gyűrű a támadók előtt, s azok a résen kiröppenhettek. Azok a csapatok, amelyek túljutottak a tatár vonalakon, hátba, oldalba 16
