Bodnár Tamás: Szádeczky Károly első világháborús naplója. Egy miskolci honvéd visszaemlékezései (Miskolc, 2017)

A napló átirata - Olasz fronton

lábamra sántítok. A szobában bent zongoráztak, hegedültek a leányok, csak hogy jókedvünk legyen. Sebem bekötözték a leányok, amit nem akartam engedni, de olyan szívesen segítettek, mint egy finom ápolónő.

Később olyan jókedvünk kerekedett, mert berúgattak, hogy majdnem táncra perdültünk. Dél felé az állomásfőnököt kérdeztem meg, hogy Budapest felé mikor megy a vonat. Fiam, délután háromkor. Szépen leültünk a kocsikba és elindultunk. Köztünk volt egy súlyos sebesült, kit hordágyban helyeztek el a vonatban. De szegény már Székesfehérváron meghalt, itt kivették a kocsiból. Rettenetesen sajnáltuk, talán testvérünket nem tudtuk volna úgy siratni, mint őt.

Később én feküdtem a hordágyba Budapestig. Éppen éjjel 12 óra lehetett, mikor Budapest Déli pályaudvarra érkeztünk. Itt cigányzene várt és rengeteg közönség. Engem a hordággyal vettek ki az ablakon és a várótermen keresztül vittek. Én rém jajgattam, mint a legsúlyosabb beteg. Az egész hasamat telerakták kaláccsal, almával, konyakkal, cigarettával és sok mindennel úgy, hogy alig bírtam megmozdulni. Innen hintón vittek át a Keleti pályaudvarra, hol a vereskeresztes kórházba helyeztek. Ott volt a Zita kórházvonat, hol a doktor urak benn lakomáztak. Mi is ennivalóért mentünk a csajkával, de valami levest adtak. Úgy a vonat oldalához vágtuk, hogy széjjelment. Ezt látva az orvos urak behívtak és finom sülteket és süteményt adtak. Már igen nyugtalan voltam, hogy mikor megyek haza. Reggel felültem és délre már Miskolc kéményeit láttam a vonatból.

58