Csorba Csaba (szerk): „Édes szülötte földem, Zemplén" - Zemplén Vármegye Levéltárának Kossuth dokumentumaiból (Sátoraljaújhely, 1992)

Ha nemzetem engem a vész napjaiban vezérévé tőn, s ha ve­zérletem alatt bámulatos erélyt fejtett ki, az nem onnan van, mintha én lelkesítettem volna fel a magyar népet, hanem onnan, mert szívemnek minden dobba­nása a nép szívének dobbanásai­val azonos vala, mert bennem a nép személyesítve találta érzel­meit, óhajtásait, határozatait, s mert én csont a nép csontjából, test a nép testéből, tolmácsa va- lék annak, mit a nép ösztönszerű- leg érezett, s tetté érlelém, mit a nép akart. Könnyű azt mondani: a „nép”, de a nép nevével sok ember visz- szaél. Egy embernek szava nem a nép szava, s a ki néhány ember szavára hivatkozik, ne vegye szá­jára a nép nevét. Nem képzelhetni átkosabb, undokabb bűnt, mint játszani a polgárok vérével s egy nemzet nyugalmával. A kinek keze egy nemzet zse­bében, s kinek kezében egy nem­zet fegyvere: az ezzel a nemzettel rendelkezik. Ha elvekből indulunk ki, a- zoknak következményeire el kell készülni. Ám próbálja meg valaki a kormányzást, a körülményekből mindennap felmerülő újabb gya­korlati nehézségek közt s az első percben el fog csücsülni minden elveivel. Hol az ország közgazdászata oly rendetlen állapotban létezik, mint nálunk, ott az ínséget elhárí­tani nem, de legfelebb enyhíteni lehetséges, elegendő erővel sem a nemzet, sem a kormány nem ren­delkezhetvén. Becsületes ember, ha hibá­zott, jobbat nem tehet, mint ha hibáját eüsmeri, s ismételésétől óvakodik. A tétlenül elfecsérlett percet a mindenható sem adhatja vissza. A nemzetiségi kérdés megol­dása csak az által nyerhet állan­dóságot és biztosságot, ha Ma­gyarország - míg egyrészt saját területi épségéhez és politikai egységéhez tántoríthatlanul ra­gaszkodik - másrészt őszintén barátságos politikát követ azon szomszéd fejedelemségek irányá­ban, melyeknek függetlensége és szabadsága iránt román és szerb­ajkú polgártársainknak, mint faj­rokonainknak meleg rokonszen- vet kell természetesen táplálniok. Il A népnevelés olyan, mint a tölgy, melynek nagy idő kell, míg a kisded makkból élőfa lesz; de ép azért nem lehet vele eléggé sietnünk; s ha csakugyan nem raj­tunk áll, egész erdőket vetni egy­szerre, ültessen csak kiki tehet­sége szerint apró csemetéket, - majd fa fa mellett erdőt csinál. Bízzunk magunkban s ügyünk szent igazságában. Nem egy nem­zettel történt már, hogy egy óra viszszaadta, a mit századok el­vesztettek. Nyomorult porszem vagyok én, és (istenemre! nem szerény­kedő hiúság mondatja velem) a leggyöngébbek egyike; de a lélek erejére nézve versenyre merem híni a legerősebbeket; s mióta sok botlásokon keresztül férfikort ér­ve, tisztába jövek én magammal, állítsanak bár szemközt felbőszült milliók népdühével, e kebel a ma­ga meggyőződését csak egy haj­szálig is soha fel nem áldozá, és feláldozni soha nem fogja, hanem hű marad örökön az ígérethez, hogy „sem a hatalmasok komor tekintete, sem polgártársaim heve soha el nem tántorít." Embernek, ki szereti hazáját, miként én szeretem mindig kínos a hontalanság; kétszeresen az, ily helyzetben; és irtózatos a gondo­lat, hogy fáradt csontjaim tán ide­gen földbe fognak örök nyuga­lomra tétetni, mint tétettek széjjel két világrészben előbb, anyám s két testvérem csontjai, utóbb leá­nyomé s nőmé; és velők családi boldogságom, mely egyedüli viga­sza volt hazafiúi bánatomnak. De bár mennyire sóvárogjon is lel­kem hazám felé, e sóvárgásnak engedni tilt az elvhűség s a köte­lesség. KOSSUTH Ez a hét betű a magyar égbolt göncölszekere, mely mindig mutatja az utat a szabadság győzelme felé (Juhász Gyula)

Next

/
Oldalképek
Tartalom