Kende Tamás: Az intézményes forradalom. Adatok a kommunista párt kulturális és társadalmi történetéhez Borsod-Abaúj-Zemplén megyében 1945-1956 (Miskolc-Budapest, 2014)
"A Nagy Terv"
disztingválási igény mellett mégis Burks alapműnek számító könyvének magyarországi esettanulmányban bukkanhatunk arra a gondolatra, mely a szakirodalomban — meggyőződésem szerint — alulmúlhatatlan. Burks a kommunisták immanens birodalomépítési ösztönéről, beprogramozottsá- gáról beszélve az alábbiakat volt képes leírni: „A kelet-európai kommunisták birodalomépítő hajlamának az első példáját Kun Béla rendszere szolgáltatta, amelyik István szent királyságát kívánta a Duna-menti Szocialista Köztársaságok szövetségévé átalakítani. E szövetség gerince egy zsidó vezetésű, magyar befolyású (Magyar-dominated) multinacionális kommunista párt lett volna...”45 Ahogy a hidegháború antikommunista Nagy Terve, úgy a kommunista üdvtörténet is transzformálódott. A reformkommunizmus nagy kihívása abban rejlett, miképp lehet az üdvtörténetbe elhelyezni a rendszer bevallott válságát. A XX. kongresszus után a szovjet, majd a cseh, a lengyel, majd megint a szovjet, s legvégül a magyar párt kényszerült szervezett módon újraértelmezni saját múltját. Mivel az aktuális krízist nyilvánosan bevallották (a hruscsovi Szovjetunióban, Csehszlovákiában a prágai tavasz évében, Lengyelországban 1981-ben, a peresztrojka éveiben megint a Szovjetunióban, majd legvégül épp Magyarországon), ám a leninista gyakorlat szerint a legaktuálisabb jelen is történetileg volt kizárólag értelmezhető, nem volt kicsiny a hivatalos párttörténészek feladványa, hogy történetileg megmagyarázzák azt a jelenséget, ami a Nagy Terv szerint valójában meg sem eshetett. Hisz a beismert aktuális krízise az államszocialista rendszernek nem lehetett semmiféle, de legfőképp nem valamiféle lenini tervnek az eredője. A feladványban egyszerre próbálták a történész-ideológusok a lenini paratervet megőrizni, mondván a krízis csakis a lenini normáktól való elfordulás miatt következhetett be. A valódi megoldás ugyanakkor a történeti szükségszerűség reformleninista újraértelemezése lett, ami egyfelől a pártot a modernizációs igény mindenkori felismerőjeként határozta meg, másfelől a párt történetét a népgazdaság irányításának történetére redukálta. Nem véletlen, hogy a magyar kommunisták pártjának utolsó (reform-) történetét épp a kor legjelesebb gazdaságtörténésze foglalta össze 1988 legvégén. Imigyen szinte természetes módon sikkadt el újabb évtizedekre a párt lehetséges társadalmi és kultúrtörténete. Nem véletlenül, hisz ha ilyesmivel foglalkoztak volna a reform-párttörténészek, kénytelenek lettek volna a párt eredetmítoszára és történeti hivatására is rákérdez45 Burks: i.m. 192-193. pp. 22
