Sátoraljaújhely város kiváltságlevele 1261 - Oklevéltár (Miskolc, 1986)

készült fordítás meglehetősen pontatlan. Ezek a tények tették szükségessé jelen kiadást, amely elsősorban a történeti ismeretterjesztést szolgálja. A Sátoraljaújhelynek városi szabadságokat adományozó Istvánt apja, IV.Béla 1245-ben koronáztatta királlyá. 1257-től egyben Erdély hercege, s az Erdéllyel szomszédos északkeleti vármegyék is joghatósága alá tartoztak. 1260-ban még apa és fia együtt harcoltak a cseh II.Ottokár ellen, s csak 1262-től fordultak szembe egymással. Sátoraljaújhely földje - a kiváltságlevélből világosan kiderül -, királyi birtok, s bizonyos vonatkozásban a sátorhegyi vár várnagya, fontosabb ügyekben pedig a pataki ispán joghatósága alá tartozott. A gyér történeti forrásokból arra következtethetünk, hogy a XIII. század második felében a későközépkori Zemplén vármegyének megfelelő terület még nem alkotott egyetlen egységet. Nem tudjuk, hogy a tatárjárást mennyire sínylette meg Zemplén vára. Feltehetően ez volt a Sátoraljaújhelytől északra eső rész központja. A Hegyalja északi része a pataki ispánsághoz tartozott, a déli területek fölött /talán egészen a Hernádig/ pedig feltehetően a szerencsi ispán volt az úr. Az, hogy a sátorhegyi vár a XIII. században azonos lett volna a később patakinak nevezett várral, a városi kiváltságlevél megfogalmazása nem támasztja alá. Inkább látszik az valószínűnek, hogy a sátorhegyi várnagy és a pataki ispán székhelye nem esett egybe, nem lehet véletlen joghatóságuk aprólékos szétválasztása sem. Az, hogy a sátoraljaújhelyi Várhegyen létezett középkori vár azonos-e a sátorhegyinek nevezett várral, s.melyik vár lehetett a pataki ispán székhelye, az az elkövetkezendő kutatások - elsősorban a régészet - feladata. A tatárjárás előtti időből viszonylag kevés városi kiváltságlevél maradt ránk. A kiváltságolások sűrűsödő sorozata 1241 után indult. A Hegyalja legkorábbi ismert kiváltságlevelét a patakiak kapták, Imre királytól, 1201-ben. Az északkeleti országrészen korai kiváltságlevél lehetett még Kassáé, ennek azonban sem eredetije, sem átírása nem maradt fenn, csak későbbi oklevelek utalnak rá.