Borsod-Abaúj-Zemplén megye hon- és népismerete. Tanári segédkönyv (Miskolc, 2004)

Borsod-Abaúj-Zemplén megye irodalma (Kovácsné Steppelfeld Erzsébet)

Borsiban. S közösen meglátogatták Kazinczy Gábort is. Vajon véletlen-e, hogy ugyanott jártak, ahol néhány évvel korábban triászuk már soha vissza nem térő tagja Petőfi Sándor? Tompa gyakran járt Miskolcon is, ilyenkor általában kedves költőbarátjánál, Lévay Józsefnél szállt meg és a vendégséget avasi borozgatással zárták, ahol a depresszióra hajlamos költő végre önfeledten vidám lehetett. Az 1850-es évek végétől betegsége egyre inkább elhatalmasodott, s 1868. július 30-án elhunyt. A költő a hanvai község templomkertjének temetőjében nyugszik. „Tompa sírkövére" című művében így búcsúzik tőle Arany János: „Tompa Mihály tetemén e% elomló szikla nem emlék; 0 maradandóbbat tőn maga műveiben. Csak jel: egés% ors%ágfájdalma kiért sajog egyre, Hű fia drága porát e helyen őrvj Gömör!" Uvay József (1825-1918) „Lévay 93 évéből 88-at itt élt le közöttünk. Költészetében nemcsak fizikai tájunk rajza válik ki élesen, hanem a borsodi lelki táj is. így válik költészete regionális lírává. Amit Csokonai Debrecennek, Petőfi a Nagy-Alföldnek, Mikszáth a Palócföldnek, azt jelenti Lévay nekünk. Színünk és szellemünk, tájunk és vágyunk Lévayban találta meg a költői hangot legigazabban." — írja Csorba Zoltán. Lévay József „a magyar irodalom leghosszabb életű írója" Sajószentpéteren született, idősebb korában is szívesen időzött itt. 1836-tól a miskolci református líceum tanulója. (1936-ban az iskola felvette egykori diákja nevét, melyet — jelentős megszakítással ugyan, — de ma is visel.) 1845-től Késmárkon tanult jogot, 1847 őszén, pedig Szemere Bertalant kísérte írnokként az országgyűlésre. A szabadságharc alatt rövid ideig nemzetőr volt. Világos után bujdosnia kellett, szülőfalujába szökött, s itt rejtőzött el. Dolgozott a Pesti Napló szerkesztőségében is. l$52-től egykori iskolájában magyar-latin szakos tanárként tevékenykedett. 1861-től a megye al-, majd 1865-től főjegyzője lett. Azon kevés alkotók egyike volt, akit már életében elhalmoztak a megbecsülés jeleivel. 1890-ben „arany-