Szűcs Sámuel naplói 2. 1865-1889 (Miskolc, 2003)

1886. év

lem nyilatkozatának tekintettük e ballépést. Azonban csillapította, a kedélyeket, s szűntette némileg az aggodalmakat kormány elnökünknek a parlamentben tett azon nyilatkozata, mely ama tűntetést helyteleníté, s arról biztosított, hogy helytelen volt ez a legfelsőbb döntő katonai körök nézete szerint is, s hogy ily esetek jövőre elő nem fognak fordulni. És íme! Alig kezdette-meg szünidejét a képviselő ház: a legfelsőbb döntő katonai körök válasza, a nemzet megsértett érzelmeire, s a kormány elnök ünnepélyes nyilatkozatára az lőn, hogy egy napon, az ország katonai parancsnoka, a ki köztudomás szerint, a kormányelnök említett nézetében osztozott, nyugalomba helyeztetett; a tűntető tábornok pedig, ugyan akkor rendkívüli előléptetéssel jutalmaztatott. Ez a tény, mint az éjjel kilobbant villám egyszerre bevilágította előttünk a helyzetet. Hiában ringattuk tehát magunkat évek óta, azon csalóka hitben, hogy az annyi súlyos áldozat árán elért kibékülés őszinte, és állandó, hogy kölcsönösen fátyoltt borítottunk a múltakra, hogy nemzeti hagyományaink s szabadságért való küzedelmeink emléke szentek, és sérthetetlenek, hogy hazánkban valósággal, és egészen itthon vagyunk. Nemcsak tiltva nincsen, de kitüntetéssel és jutalommal jár az, ha a hadsereg soraiból valaki a magyar nemzet körérzületével szembe száll! Nemcsak elégtétel nincs az ily lépésért, de sőt szabadalom adatik arra azzal, hogy semmibe veszik, s visszatorolják kormányunk elnökének a parlament, és egész nemzet által helyeselt megnyugtató nyilatkozatát, mert a hadsereg állam, az államban, mely jogosítva van a nemzettől idegen, s azzal ellentétes szellemet és törekvéseket táplálni. Mélyen tisztelt képviselő ház! Óvakodni akarunk munden túlhajtástól, midőn megsértett hazafiúi érzelmeink, és aggodalmaink kifejezésével a mélyen tisztelt képviselőház elé járulunk. De az előfordult események közöttünk a leghiggadtabban gondolkozókat is megdöbbentették. Mintha egyszerre ingataggá lett volna lábunk alatt a főid! mintha nem bizalommal, de a legnagyobb kétkedéssel kellene már ezután jövőnkre tekintenünk. A hadsereget a nemzet teremti, és tartja fenn. Hazánk ifjaiból kerül ki, annak nagy része. Évről évre leroskadásig hozzuk-meg az áldozatokat, annak érdekében. Helyes e természetes e tűrhető e az, hogy ez a hadsereg, mely az osztrák és a magyar monarchia fiaiból alakúi, és egészíti magát hála fejében ellenséges érzelmeket tápláljon azon talaj iránt, melynek lételét köszöni, hogy az egyik félnek nemzeti önérzetét, szabadsága s közdelme emlékeit, s kegyeletes hagyományait büntetlenül sérthesse? Míg a másik félnek közérzűlete az ily sértésektől megkíméltetik? Ha közös a hadsereg, miért nem közös, és egyforma abban a tisztelet, és ragaszkodás mind a két állam iránt. Hiszem, nincs nagyobb szerencsétlenség annál mint ha a hadsereg a nemzettel meghasonlásba jön. Az ily sereg az első viharnál egy összeomló elgyengült antaeus lesz, melynek lába alól az erőt nyújtó főid elvonatott. Az a legerősebb hadsereg mellynek tagjai nemcsak katonák, hanem öntudatos felvilágosult hazafiak, s egyforma hűséggel, és készséggel ontják verőket fejedelemért, és hazáért, mert mind a kettőt egyforma lángolással szeretik!