Szűcs Sámuel naplói 1. 1835-1864 (Miskolc, 2003)

1841. év

indulását is ön magától függesztvén-fel, el-mente' napján semmi bajt nem panaszlott, az orvos, mind öszve is, labdacsokat rendelt számára. Az elindulás' ideje reggel 8. óráról 10. órára késvén, e' két órányi időt vígan tölténk, eggyütt, nem gondolva hogy, ez utóisó eggyütt létünk, az elválás' perczén könnyekbe lábbadának a' tőllünk távozónak szemei, a' mi fájdalmunk közé, azomban, a' viszontlátás' édes reményének csépjei vegyültek. Azomban, minden reményünk oda lett, mert őt még az úton betegség fogta-elő, soha többé eggy napot, sem tőlthete egésségben, mind a' mellett is, vettünk tőlle eggy levelet, Sept. 8-án keltet, mellyben saját kezeivel irá-meg, gyengélkedését, és néhány sorait e' szavakkal zárá-bé „többet írnom kínos". Sokszor tépelődöm azzal, mintha a' sors' szava dörgötte-vólna öcsémnek, „te, a' távolba csak azért menj-el, hogy, ott meg halj, 's utolsó betegségedben szülék' és testvérek' karjai, ne ápoljanak, 's idegen kezek fogják-bé szemeidet." 'S az illy gondolatok, újra, felszakítják sebemet, most értem már igazán, hogy a' halál ejt, legméllyebb sebet, a' szerető kebleken. - Midőn csaknem, 16. évek előtt, mint 6. éves gyermeket szülétől foszta-meg, a' kegyetlen sors, nem valék képes felfogni veszteségem' nagyságát. Elhunyt kis testvéreim' szeretete, még nem lehete annyira kifejelve, mint, a' most elköltözött eránti. Hogy nékem, szülő főldemtöli távollétemben egésségi változásom is alig volt, reá nézve is hasonlót vártam. Hlyen, a' jó sors, mintegy elhiteti vélünk, hogy, kiváltságosai vagyunk Istennek, kiket bú tán soha nem érend; de, e' bűnös álomból a' felettem eldördült vész fel ébresztett. Most tudom, hogy nem olly könnyű a' sors' csapásait nyugodt szívvel viselni, mint gondolja az, ki még nem próbálta. Bár változatlannak tudom a' történtet, még is elégedetlenül törnek-elő panaszaim, miért kellett ennek így lenni! Sokszor van eszemben, hogyha, szegény öcsémet honn tartóztatjuk, valljon most is nem örvendünk e' az ő lettének. Ah! de, a' rövid látó ember, csak baj után tud okulni igazán mondja Fáy András: „gyakran eggy hadnagyocska megtudná vesztett csata után mondani, mint kellett volna, azt megnyerni". - Nincs óra, mellyben e' csapás' nagy voltának képe, meg ne újulna lelkemben, minden felserkenésemben az első, minden lenyugvásomban ez, utolsó tárgya gondolkozásomnak, ha történik is valami, jó értést, örömet adható, nem élvezhetem azt, azon eszme miatt, hogy György öcsém nincs többé! Zúgolódom pedig, az életet nincs miért sajnlni, nincs itt tiszta ötöm bánat nélkül, boldog, ki ifjúkori ártatlanságában, nyugodtan távozik innét, mert hosszas bú, bánkódás után is, csak ugyan nem vár reánk jobb sors, az előttünk elmentekénél, kiket, a' reánk addig jövő csapásokban, még fogunk igen boldogoknak tartani. Kietlen ez élet, itt, eggy két óráért, ezer hervadás bűsit. Örülünk, kevés ideig, kedveseink' lettének, 's egyszer üt, az enyészet' órája, 's örökre eltűnik az, ki nélkül gyász az élet, az emberek még is ragaszkodnak az élethez, 's fájlalják az elhunytakat, 's mind ezt, az önzés szüli, mert a' bú, az elhunyt' nélkülözéséből ered, kivel leélt, és ezután töltendő víg óráink örökre elrepültek. Én nem tudom megszokni a' gondolatot, hogy Szűcs György testvérem nincs többé, sokszor azon boldogító hit száll-meg, hogy ő közzénk visszajő, majd ismét e' jótékony