Mikrotörténelem: vívmányok és korlátok. A Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület 1999. évi miskolci konferenciájának előadásai - Rendi társadalom - polgári társadalom 12. (Miskolc, 2003)

sis verbis a személyzeti osztály káderese legitimizál: így válik a dokumentum a kommunista ideológiai rendszer igazságává. (Persze egy alaposabb vizsgálattal a személyzeti osztályok, illetve az önéletrajzok elbírálásában résztvevő pártemberek nyilván könnyedén rámutathattak volna egy-két „turpisságra", ám - vélhetően - a tervfeladatok és -számok teljesítése ekkor fontosabb szempontnak tűnt.

31

) A nyelviség gondolatának középpontba állításával, véleményem szerint a totalitarizmus hétköznapi emberei nem feltétlenül és minden esetben kriminalizált áldozatokként jelennek meg tehát, inkább olyan személyekként, akik - megteremtve ezzel a reflektálatlan „hétköznapi ellenállás" formáit - maguk is részt vesznek a diskurzusért folyó küzdelemben, s a diskurzus, rnint Foucault-tói tudjuk, „nem egyszerűen a küzdelem és az uralmi rendszerek közvetítője, hanem érte és általa folyik a harc, vagyis egy olyan hatalom, melyet az emberek igyekeznek megkaparintani."

32 Ha a totalitarizmus hétköznapi embereit e „harc" részeseiként gondoljuk el, akkor az ellenállás mindennapi formáit sem egy romantizált, romlatlan cselekvésként értékelhetjük, rnint azt Rév István is kiemelte egy dolgozatához írott post scriptumban

33

, hanem inkább az autonóm emberi létezés minimális feltételeiért folytatott szükségszerű és szinte nélkülözhetetlen, de egyúttal természetes stratégiának. Post scriptum helyett A fentebb bemutatott, Paul Veyne szavával, „retrodiktív" értelmezés

34 természetesen egy lehetőség csak annak feltárására, hogy a totalitarizmus átpolitizált társadalma mit tett, mit tehetett annak érdekében, hogy a mindennapok relatíve intaktak maradhassanak; ugyanakkor ez nem jelentheti azt, hogy a mindennapok a méltóság és a szabadság elemiből épültek volna fel, sőt, épp ellenkezőleg gondolom: egy értelem, méltóság és szabadság nélküli társadalom hétköznapjaiból tudósítanak bennünket e dokumentumok, egy olyan világból, ahol még a kimondott szót is államosították, de ahol a hegemóniával szembeszegülő politikai alany inkább hallgatott ösztöneire és a józan 31 vö. Dessewffy, i. m. 91. és uo. 6. jegyzet. 32 Michel Foucault: L'ordre du discours. Paris, Gallimard, 1971, 12. ( Magyarul: A diskurzus rendje. In A fantasztikus könyvtár. Vál. és ford. Romhányi Török Gábor. Bp, Pallas Stúdió-Attraktor Kft., 1998. 51. A fordítást módosítottam.) 33 Rév István: Az atomizáció előnyei. Replika, 23-24 (1996) 157. 34 Paul Veyne: Comment on écrit l'histoire. Paris, Éd. du Seuil, 1978,194. skk.