Mikrotörténelem: vívmányok és korlátok. A Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület 1999. évi miskolci konferenciájának előadásai - Rendi társadalom - polgári társadalom 12. (Miskolc, 2003)
dékiek, majd a dunántúliak, ezek után következnek a Budapest környékiek, az Alföld és a Délvidék egyenlő arányban képviselteti magát. Legkevesebben a Duna-Tisza közéről származnak ebben az évben. Ezek az adatok önmagukban félrevezetők lehetnek, de kiegészítve, a mobilitási vizsgálatok számára talán hasznos információkat tartalmazhatnak. Vannak külföldi születésű, de időközben illetőséget szerzett szegények is, a legtöbben Csehországból (6 fő), Ausztriából (5 fő) és néhányan Morva-, Lengyel- és Oroszországból. Mint láthatjuk azonban az ő számuk elenyészően csekély. Árulkodó jel azonban, hogy Teréz édesapja Besztercebányáról került ide, tehát bevándorló volt, míg Egerváry asszony esetében se a férje, se ő maga nem Budapesten született. Vagyis azok, akik nem gyökereztek meg a városban könnyebben maradhattak magukra, mint a több generáció óta helyben lakók. Lakásviszonyaikról csak annyit tudunk, hogy Egerváryné nem képes tovább bérelni a lakását (nővére halála miatt), míg Herminát kegyelemből tartják. Teréznek valószínűleg egyáltalán nincs hol laknia, ezért is gyűjtik be csavargásért (hasonlóan ahhoz a szintén félkegyelmű társnőjéhez, akit kétszer is az Óbudai temetőből kísérnek be, mert a síroknál tartózkodik, és ott tüzet rak). A szegényházba felvettek többsége általában Budapest VII. és VIII.. kerületében lakik, de feltűnnek Óbudáról és Újpestről is. Úgy tűnik, az, hogy többé nem képesek valamiféle lakást fenntartani vagy bérelni, a fordulópont az életsorsban. Ekkor kerülnek végleg perifériára, tartják önmagukat is szegénynek, és merül fel bennük a szegényházba való bekerülés gondolata. Egerváryné kérvényében arra hivatkozik, hogy nem tudja a lakhatást megoldani, Herminát "kegyelemből tartják", míg Teréz a rendes lakóhely hiánya miatt kerül a rendőrségre, illetve utalják be a szegényházba. Mintha a társadalom szemében a lakóhely hiánya lenne a legmeggyőzőbb érv az illető szegénysége mellett. A korszakban szinte az összes filantróp, aki a fővárosi vagy az országos szegénygondozás javításának szükségességéről ír, szegényeken elsősorban azokat a koldusokat és csavargókat érti, akiknek nincs lakásuk. 4 És mikor az új Bárczy-féle városvezetés elindítja reformjait a város legszegényebb rétegei helyzetének javítására, a legnagyobb és legkövetkezetesebben végigvitt program a lakásépítő. (Természetesen ezt in4 Néhány példa: Barth László: Budapest főváros szegényügye. Bp. Szeretetházi Egyesület, 1887. Ferenczy Imre: A munkáslakáskérdés különös tekintettel Budapestre. Bp., Kilián F., 1910. Forbáth Tivadar: Adatok a magyar szegényügy rendezéséhez. Bp. Márkus S., 1908. Szalay Mihály: A szegényügy. Bp. Singer és Wolfner, 1901.