Mikrotörténelem: vívmányok és korlátok. A Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület 1999. évi miskolci konferenciájának előadásai - Rendi társadalom - polgári társadalom 12. (Miskolc, 2003)

nyomon tapasztalhatjuk: a környékbeli mezővárosok bírái és esküdt polgárai rendszeresen részt vettek egymás tanácsülésein, mégpedig nem feltétlenül valamilyen konkrét ügy kapcsán, azaz az együttműködés, amelyet a részvétel egyértelműen jelez, általánosabb lehetett. S ha mindehhez hozzávesszük, hogy Sajószentpéter vezetősége földesúri adományból, 1552-ben jutott telekhez, amelyen felépülhetett a városháza - és amelyen mind a mai napig városháza is áll -, akkor kimondhatjuk: az önkormányzat megerősödése teljesen megfelelt a korszellemnek és maga után vonhatta az érdekek kifelé való képviseletének a kiterjedését, s ezáltal természetesen a kapcsolattartás kiszélesedését is. Csak érintőlegesen utalunk itt arra, hogy milyen „idegenforgalmat" jelenthetett az a tény, hogy Sajószentpéter gyakran volt színhelye megyegyűléseknek, illetve olyan speciális eseményeknek, mint például az Ötváros gyűlése az 1540-es évek elején. Ezek az alkalmak két fontos társadalmi réteg: a nemesség és a polgárság elitjét hozták el mezővárosunkba: volt tehát kiktől tanulni, vagy pontosabban: voltak, akik mintát adjanak a lakosoknak. Végezetül egy olyan adatot emelünk ki, amely valószínűleg nem általánosítható, de eléggé meglepő és mint ilyen, bizonyíték lehet arra, hogy a lakosokban, akik persze megengedhették maguknak, megvolt a befogadás készsége. Az események szálai a huszita időkre nyúlnak vissza: akkor történt, hogy az egyik sajószentpéteri lakos „adócsalása" miatt az akkori főbíró, Szeles Domonkos is 20 arany nagyságú kárt szenvedett, mivel a csehek visszatartották az ő lovait is. A kárvallott aztán 1474-ben szánta rá magát, hogy lépéseket tegyen pénze visszaszerzésére: mégpedig azért, mert elhatározta, hogy „lelke üdvösségére Rómába, a pápai udvarba" zarándokol. Hogy eljutott-e aztán Rómába, vagy sem, tulajdonképpen mindegy; a fontos az, hogy szándéka önmagában is bizonyíték: megvolt az igény a polgárokban (sőt, az anyagi alap is a zsebükben) a világot-látásra és még egy római utazás sem tűnt megvalósíthatatlannak egy olyan korú ember számára, aki több, rnint másfél évtizeddel azelőtt már bírói hivatalt viselt. * * * Volt azután a sajószentpéteri lakosoknak egy köre, akik esetében az utazás nyilvánvaló célja a hatások és eszmék befogadása volt: természetesen azokra gondolok, akik tanulás céljából keresték fel a kül-