Mikrotörténelem: vívmányok és korlátok. A Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület 1999. évi miskolci konferenciájának előadásai - Rendi társadalom - polgári társadalom 12. (Miskolc, 2003)
pott kölcsön, és soha senkinek nem adta meg az adósságát. A perekben elhangzott tanúvallomásokból nem derül ki, ám könnyen elképzelhető' az is, hogy a katonai ügyekben befolyásos Lippaitól egyszerűen nem is merték volna visszakérni mindazt, amit lehet, hogy éppen saját érdekükben adtak oda korábban. A kiemelkedés másik módja az eró'szak volt természetesen. Az összeírásokban szereplő jobbágyként összeírtak nem kevés esetben a jobbággyá válás indokaként a nemes erőszakosságát említik. Ha végignézzük a lustrákat, az erőszakosság nagyobb mértékben főleg arra a rétegre jellemző, akik éppen felemelkedni szándékoztak. Tipikus példa erre a székelységen belül a 17. században a viharos gyorsasággal felemelkedő Béldi Kelemen, vagy Ugrón Pál, akik pár esztendő leforgása alatt emelkedtek a legtöbb jobbággyal rendelkező és legnagyobb birtokokkal bíró főemberek közé. A kiválás azonban lefelé is megtörténhetett. Aki jobbágyul kötötte magát, az valamiképpen sértette a közösség érdekeit. Megfigyelhető ugyanakkor, hogy azt a székelyt, aki saját lófő-birtokáról szolgált valakinek, azt nem bántották. Ellenben ha valaki be szerette volna telepíteni egy faluba a saját jobbágyát, annak ugyanúgy nem adtak nyüföldet, mint a vásárlás útján bekerülőnek, hiába pereskedett érte akár a saját ura is. A legerősebb kötődés tehát, megint csak ezt láthatjuk, a falu közössége, majd a szék és végül a saját törvényeit meghozó székely nemzet. Aki a katonáskodó és földjét művelő, faluközösségben élő székely rendjét megbontotta, az nemcsak szabályos erőszakot hívott ki maga ellen, de megeshetett, hogy elveszítette székely identitását is. Ez a folyamat két csoport esetében a legszembetűnőbb. Az első a városlakó székelyeké. A székelység, az előbb elmondottak alapján, hangsúlyozottan nem városlakó. Nagyobb településeinek, amennyiben a középkor során egyéb funkciója is volt, akkor az leginkább a szék összegyülekezési helye, adminisztratív központja szerepet töltötte be. A 15. században azonban Zsigmond jóvoltából sokan közülük olyan kiváltságokat szereztek, mint a szabad királyi városok, és ezen kiváltságok egy részét az erdélyi fejedelmek is megerősítették 18 . A város azonban, attól kezdve, hogy városként kezdett viselkedni, kívül rekedt a jogok és kötelezettségek nagyon is szigorú rendszerén, magán a közösségen. A 16-17. század a székely városok számára a székkel szembeni állandó küzdelemben telt. A városlakó ugyanis « Balogh Judit, 1994. 27-29.
