Mikrotörténelem: vívmányok és korlátok. A Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület 1999. évi miskolci konferenciájának előadásai - Rendi társadalom - polgári társadalom 12. (Miskolc, 2003)
inkább, s ha az új társadalomtörténet részének tekintjük az antropológiai ihletettségű munkákat is, akkor a kultúrára összpontosító történeti elemzések egyáltalán nem lógnak ki a képbó'l. Amellett szeretnék tehát érvelni, hogy ez a szélesen értelmezett mikrotörténelem nem egyszerűen a makroszemléletű társadalomtörténet függeléke, sikere nem csupán pillanatnyi visszahatás a makroszemlélet évtizedes dominanciája után, hanem sok tekintetben valóban többletet ad az olvasónak, mégpedig négy jellemzője: érdekessége, valódisága, élményszerűsége és a vizsgált egyedi eset szerteágazó volta miatt. Ami az elsőt, az érdekességet illeti, a forrásokból izolált „kis tények" állíthatóak és cáfolhatóak, azaz igazak - legalábbis a szakmai közösség konszenzusának szintjén 20 -, de nem fontosak. Jelentőséggel a történészek ruházzák fel őket értelmezéseikben, ezek viszont már nem rendelkeznek a megcáfolhatóság tulajdonságával. Ezek a narratívak, ha a „kis tényekhez" való hűségnek, ennek a legfontosabb szakmai kritériumnak eleget tesznek, egyenlően értékesek. Versenyük már hatalmi viszonyok által teremtett erőtérben zajlik. Mindebből az következik, hogy nem eleve értékesebb példának okáért a 2. magyar hadsereg egészének katasztrófáját leíró (makroszemléletű) munka egyetlenegy katona (mikro-) történeténél. Az élet már eleve megélt totalitás, azt sokszorozni amúgy sem lehet. Mint a matematikában a végtelen, ha kettővel (vagy példánknál maradva kétszázezerrel) megszorozzuk, akkor sem lesz több. Ha a történelmet ily módon versengő értelmezéseknek tartjuk, s nem végérvényes igazságnak, akkor jogos igény a történelemmel szemben, hogy legyen érdekes, azaz olvasható - mely követelményt az Igazsággal szemben támasztani szemtelenségnek tűnt. Itt mutatkozik meg az új társadalomtörténet első előnye a társadalomtudományos történelemmel szemben: 20 Ehhez a gondolathoz közel állónak érzem Roger Chartier álláspontját, melyet az 1995-ös montreali történész világkongresszus érintett szekciójában fejtett ki, s mely széleskörű megerősítést kapott. Eszerint ugyan ma a történelmi tudás abszolút objektivitásának és tudományosságának eszméje már nem fogadható el, de az igazság koncepcióját és a rá való törekvést nem kell elvetni, a múlt valósága feltárható. A történelmi vizsgálat racionalitása nem az igazság vagy az objektivitás absztrakt koncepcióján nyugszik, hanem a gyakorló történészek közösségén, az ő szakmai sztenderdjükön. Chartier úgy fogalmazott, hogy a történelem az elbeszélések egy speciális alfaja, olyan narratív konstrukció, mely egy a történelmi szöveg előtt és azon kívül létező múlt rekonstrukciójára törekszik, és ez különbözteti meg a mesétől és a hamisítástól. (Idézi Iggers, 1997.12.)
