Oláh Tamás: Kossuth Lajos és Zemplén vármegye. Forráskiadvány (Miskolc, 2002)
Úgy Főispán Őméltósága javaslatai, mint a pótjavaslat, egyhangúlag elfogadtatván, következő határozatok hozattak: 1. A vármegye dicső szülöttjének, az ország feledhetetlen emlékű nagy fiának, a szabadság, egyenlőség és testvériség apostolának, Kossuth Lajosnak a haza körül szerzett hervadhatatlan érdemei a jövő nemzedék tanulságára jegyzőkönyvbe igtattatnak. 2. A Kossuth Lajos elvesztése feletti hazafiúi bánat jegyzőkönyvbe igtattatik és a vármegye mély részvéte a fiúi fájdalom enyhítése végett, a gyászba borult családdal közöltetik. [...] 436 Mélyen Tisztelt Hazafiak, Kedves Barátink! 437 Törvényhatósági közgyűlésünk a nagy nemzeti gyász óta először gyűlvén össze, hazafias kötelességünknek tartottuk alispánunk által Turinban Önök előtt szóval tolmácsolt részvétünket ezen alakban is kifejezésre juttatni. Történelmünk tanúskodik arról, hogy a nemzetet a Gondviselés mindig akkor áldotta meg kiváló vezérekkel, midőn arra legnagyobb szükségük volt. Az Önök édesatyja is akkor jelent meg e nemzet szabadságáért küzdői közé, midőn az országra sötétség borult és a hazafiúi lelken a lemondás vészes jelenségei mutatkoztak. Akkor állt nemzete napszámosai közé, midőn a honszeretet melege megdermedt a szívekben. Akkor gyújtotta meg lánglelkével a szabadság tüzét, midőn az már-már a hamvaktól eltakartan, csak szikrákban élt. így lett ő nemzete vezérévé, a szabadság lánglelkű és varázsszavú apostolává. Ekkor szerezte azon érdemeket, amelyek minden magyar ember szívében emlékét örök glóriával veszik körül. Ekkor gyújtotta maga iránt azon szeretetet, mely míg magyar lesz a földön, ki nem alszik; mert azt örökül hagyja az apa fiára, és fog az nemzedékről nemzedékre szállni és a késő ivadékoknak is meg fog dobogni szíve, ha Kossuth Lajos nevét ajkára veszi. És ez volt indító oka annak, hogy midőn alig néhány ezer ember ősmerte őt személyesen, mégis az egész nemzet oly mély fájdalommal sereglett ravatalához, mint az, ki őt ismerte és ki utolsó leheletét elszállni látta. Önöknek nem kell elmondanunk, mit vesztett benne a nemzet, hiszen Önök szemlélői voltak azon közrészvétnek, mellyel a haza fia sírját körülvették. Önöknek nem kell elmondani, mely fájdalom sajog a mi szívünkben, hiszen Önök azt kétszeresen érzik. A mi fájdalmunk csaknem azonos az Önökével, mert míg Önök édesatyjukat, mi vármegyénk nagy szülöttjét is gyászoljuk benne. Nálunk még különben is fokozza a fájdalmat, mert a megdicsőült e vármegyében látott napvilágot. Igen, Ó először a mienk volt; itt kezdte dicsőítő pályáját, innen indult gondterhes útjára, melynek végeztével az egész nemzet áldása száll sírhantjára. E mély és igaz fájdalommal terhelten keressük mi fel Önöket; bánatunkat jövünk Önökkel egyesíteni, hogy aztán azt megosztva könnyebben tudjuk elviselni. Nincs szavunk vigasztalásukra, mert a nyelv gyarló az igaz hazafiúi fájdalom tolmácsolására; nincs gondolatunk érzelmeink kifejezésére, mert üres a mi lelkünk. És azért csak azt az egy vigaszt nyújthatjuk mi Önöknek, hogy együtt érez a mi szívünk az Önökével és a mienkkel minden igaz magyar ember. És érzésünk nem a lemondás, 436 Itt következnek azok a határozatok, amelyekben megemlékeznek br. Vay Miklós, br. Sennyey Lajos és Prámer Alajos elhunytáról. 437 A levél fogalmazványairól is elmondható mindaz, amit korábban a beszéddel kapcsolatosan már említettem, nagy különbségek vannak a két fogalmazvány és a végleges változat között.
