Hőgye István: Zempléni históriák (Miskolc, 2002)

II. rész A szabadságharctól 1950-ig

teletem, hálám s hódolatom szívből jövő, ámbár érzetimhez képest gyenge szavaimmal felelek reák, fogadják kegyesen. Botrányos tett volt, mit rajtam a Szász Kormány elkövetett. Miután ezelőtt kevés évekkel a Török éppen nem hasonló, de mondhatni a legnehezebb körülmények közt, olly dicső bizonyságát adá birodalmi határait átlépett politikai menekültek irányábani vallásos kegyeletének, s megvonta volna oltalmát azon honfitársainktól, kik nála kerestek menhelyet, - a Drezdai esetnél semmi sem lehete keresztény kormányra nézve bélyegzőbb. De a bűntett után nyomban következett a büntetés. Az egész polgárisult világ egyhangú Ítélete, külhonban szintúgy, mint hazánkban, reájuk sütötte - e tett részeseire - az érdemlett bélyeget. Tudom, hogy egy szent elvért jajdult föl a közvélemény nagy hangja, s nem egyénért. Éppen azért tekintem azt mindnyájunkra nézve olly örvendetes jóslatónak! Mert a nemzetek hatalmas egyhangzásában látom én reánk nézve is egy szebb jövő hasadandó hajnalának szürkületét. Szentelt helyről írom e választ s köszönetet, hol egy halhatatlandicsőségű nagy hazafinak egy feledhetetlen barátomnak emléke környez, ki hazánkért elvérzett. Hozzá olly méltó Özvegyének, családjának lakhelyéről mondok hálát, tisztelt honfitársak, Önöknek, s Zemplén Megyének, hol zsenge fiatal koromban hallottam legelsőben ama diadalmas szónoklatot, mellyet később oly általános ihletés rokonszenvvel csodált hazánk, s hazánkkal együtt a világ. Lehetetlen erről meg nem emlékeznem. Vannak bontatlan kötelékek, szintúgy élőkhöz, mint holtakhoz kapcsolók. Hogy ne maradnék véglehelletemig hű azokhoz, kikkel együtt küldöttem, s kikkel együtt szenvedtem, meg kiket siratok! s hogy ne a szent ügyhöz, mellyhez anyám tejével szívott érzetimen kívül, még annyi üdv és fájdalom, annyi küzdelem és gyász csatol. Mélyen érzem tisztelt honfitársaim azon kijelentésének igazságát, hogy a haza most, mindőn még jövőjének sorsa kétes és sötét, nem engedheti megjött gyermekének a folytonos pihenést. Lelkiismeretem nem lehetne nyugodt, ha magamat illy körülmények közt, hosszú political tétlenségre s tehát honfikötelességeim mulasztására kárhoztattam volna, mert az által vétkeztem volna hazám ellen. Nints is jelen helyzetemben kedvesb vigaszom annál, hogy a haza minden ügyében, bajában, veszélyében részt veendek. Pár hónapi nyugalom a legtöbb volt, mire magamat elhatározhatnám, s most már csak pár hét alatt, de a naponta nehezülő viszonyok közt, talán még előbb is a honfiműködés terére ismét föllépendek, közös küzdelemre. Nints