Miskolc. Segédkönyv a város megismeréséhez általános és középiskolák részére (Miskolc, 2002)

Nevezetes miskolciak

Ez a templom is gyászba borítva s a nagy halott czimerevei sűrűn vala ékesítve." Még ez év november 12-én a templomból a koporsót végleges helyére, „az egyház keleti része közelében készült sírboltba" hantolták el. Már ekkor eldöntötték, hogy a sírra emlékművet állítanak, de erre csak 1869-ben került sor. A napjainkban látható szürke gránit emlékkövet Wasserburger Antal bécsi kőfaragó készítette. A 600 mázsányi tömböket vasúton szállították Miskolcra. A dombormű Vay Miklós szobrászművész alkotása. A síremléket egykor vaskerítés védte. A Palóczy-hagyaték nem teljes, mert a család az emléktárgyakat eladni kényszerült. Soltész Nagy Kálmán polgármester jóvoltából az 1832-1836-os országgyűlésen kapott aranyozott serlege, majd a vármegyétől kapott arany tolla a múzeumba került. Az a szürke márvány emléktábla pedig, amelyet az 186l-es országgyűlés képviselői készíttettek, s melyen „A haza háláját kiérdemelte" felirat, az országgyűlés határozata áll, 1864-től látható az avasi templom belsejében, díszes helyen, a déli oldalon befalazva. Déryné Széppataki Róza (1793-1872) Miskolc színésznő-kedvence - eredeti nevén Schenbach Rozália - Jászberényben született, ahol apja gyógyszerész volt. O még Schekenbachnak írta a nevét, leánya ezen „rövidített", későbbi névváltoztatásáról így írt: „midőn legelőször felléptem a színpadra, s Benke úr éppen készült megírni egy színlapot, ...kérdi tőlem: Hát mi a neved kedvesem? - Schenbach Róza mondván. - Fordítsuk magyarra, hisz ez a legkönnyebb. Legyen Széppataki Róza." A jelenet 1815-ben játszódott, amikor a pesti társulat Miskolcra érkezett. Róza ekkor már férjezett volt, társa pedig ekkor a még szintén színész Déry István. A vándorszínészek élete az örök „úton lét" volt, így Déryné is Miskolc után Pozsonyban, Komáromban, Sopronban, Szombathelyen, Kőszegen és Székesfehérváron járt a társulattal. Ismét Miskolc, majd Nagyvárad és 1823-ban Kolozsvár következett. Itt érte el művészi karrierjének csúcsát. Méltatói szerint „neki lehet köszönni a magyar opera létrejöttét. Oly társulatról, hol ő működött, könnyű volt operát adni." „Ki valódi kincse volt minden társulatnak", 1837-től a Nemzeti Színház „elévülhetetlen érdemekkel bíró" tagja lett. 1852-ben visszavonult a színészettől, s férje haláláig Diósgyőrben élt a vár alatti gazdatiszti házban. Az 1867-1872 közötti fél évtizedet viszont testvéreivel, Johannával (Kilényi Dávidnéval) Miskolcon a Hunyadi utca egy telekbelsőn épült kicsiny házában töltötte. (Az 1923-ban elhelyezett emléktábla a Hunyadi u. mai 52. számú házon tehát csak a telket, s