Emberelődök nyomában. Az őskor emlékei Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2001)

HARMADIK RÉSZ AZ ŐSKŐKOR ÉSZAKKELET-MAGYARORSZÁGON

Sajószentpéter Margit-kapu-dűlő Az 1980-as évek második felében nyitott agyagfejtőben 1989-től 1993-ig több szintben sikerült kimutatni az őskőkori ember települési nyomait. Ezek egy 5m vastagságú paleo-talajok és löszök váltakozásából álló felső-pleisztocén rétegöszletbcn fekszenek, jól értékelhető sztratigráfiai körülmények között. A legfelső kultúrrétegben a Gravetti-kultúra mintegy 30 ezer éves települését tártuk fel 1990-1992 között. Ebben az ún. Pavlovi-kultúra jellegzetes kőeszközei mellett a szeletaiak kedvelt nyersanyagából, az üveges kvarcporfirból készített néhány különleges típus is előkerült. Olyan gravetti hegyekről és tompított hátú apró kőpcngékről van szó, amelyeknek megszólalásig egyező hasonmásait a Szeleta-barlang 4. rétegéből és a Diósgyőr-Tapolca-barlang sötétszürke rétegéből ismerjük, és éppen a Szcleta- és Gravettikultúra közötti eddig nehezen értelmezhető, mondhatni rejtélyes kapcsolat kérdésével függenek össze (XIX. tábla 1-3.). Erre a problémára a sajószentpéteri leletanyag érdekes paleoetnológiai megoldási lehetőséget kínál. Eszerint a Fejlett-Szeletai-kultúra és a margit-kapui-dülői Gravettien leletanyag közös elemei nyílván a kél népesség közötti intenzív kapcsolatra és a hosszabb ideig fennállt népességcserérc vezethetők vissza. (Ringer A.) A gravettiek alacsonyabb dombvidékén éltek - vadlóra, őstulokra, bölényre és mamutra vadásztak. Vadászatuk íjjal és nyíllal történt. Megszokott gyakorlat volt, hogy a levadászott állatok húsát településeiken - amelyeken általában földbe mélyített aljú lakóépítményekben vagy sátrakban éltek - tárolni tudták, főleg a téli félévben. Hegyvidékek belsejében ritkán telepedtek csak meg. Ilyen szálláshely volt a répáshutai Balla-barlang, ahol 1911-ben a gravetti emberi maradványát is sikerült feltárnia Hillebrand Jenő régésznek. A Szeletai-, az Aurignaci- és a Gravetti-kultúra után a felső-paleolitikum végén olyan Magdalénien-szerü műveltség népessége élt, amely nyíltszínen - például MiskolcRózsa-hcgyen - éppúgy megtelepedett, mint kisebb karsztüregekben. Ilyen előfordulásokat ismerünk a Bükk hegység belterületéről, a Petényi-barlangból, vagy az 1982-1986ban főleg gerinces őslénytani kutatások céljából feltárt répáshutai Pongor-lyukban (XX. tábla ). Kőeszközeik között előfordul egy sajátos fúró típus a „zinken" (XX. tábla 5.) és több nyeles eszköz, ami a paleolitikum végi észak-európai kultúrákkal való kapcsolatra enged következtetni. Igen mozgékony népességről lehet szó. Eddig térségünkben a legváltozatosabb nyersanyagmegoszlást mutatja az eszközkészletük. Az általuk felhasznált kovafélék között észak-európai tűzkő, hegyikristály és sok más helyidegen kovakőzet is megtalálha151 Ringer Á. - Lengyel Gy. 2001., megjelenés alatt