Emberelődök nyomában. Az őskor emlékei Északkelet-Magyarországon (Miskolc, 2001)

ELSŐ RÉSZ LEGŐSIBB MÚLTUNK KUTATÁSA ÉSZAKKELET-MAGYARORSZÁGON

év között), középső- (130 ezer év és 35 ezer év között) és felső-paleolitikumra (35 ezer évtől 12 300 évvel napjaink előttig). A paleolitikum régibb szakaszára, a korai- és alsó-őskőkorra a kavicseszközök és a szakócakészítés hagyománya, a középső- és felső-paleolitikumban pedig a szilánk- és pengeeszközök technológiai tradíciója jellemző. Technológia - az ősember tevékenységeinek vizsgálata A modern őstörténetkutatás érdeklődése a paleolitikum régészeti kultúráinak időrendi és fejlődéstörténeti kérdései mellett egyre fokozottabban fordul az ősemberek élete, mindennapjai felé. Ennek kutatásához egy olyan szemléletmódra van szükség, amelynek kialakulásában óriási szerep jutott a néprajztudománynak. A paleoetnológia mára kutatási irányzattá fejlődött ki az ősrégészeten belül. Lényege, hogy az őskori népcsoportokat szociáliskulturális viszonyaikban vizsgálja azokon az emlékeken, maradványokon keresztül, amelyek a régészetnek és társtudományainak az eszközeivel tárhatók fel, ismerhetők meg. Az őskori emberek élete ilymódon elsősorban tevékenységeik által fogható meg (a nyersanyagok megszerzése, eszközkészítés, élelemszerzés, vadászat, a zsákmány feldolgozása, a lakótér használata, művészeti vagy kultikus megnyilvánulások, stb.). Ezek mindegyike olyan folyamat, amely alatt az ember egy kiindulásból műveletek sorozatán keresztül eljut az eredményig. Az említett műveleteknek ez a sorozata a kiindulástól az eredményig a szóban forgó tevékenység műveletsora. Amikor ezt a tevékenységet el akarjuk végezni, akkor a műveletsorát hajtjuk végre. Amikor ezt a tevékenységet el akarjuk sajátítani, a műveletsorát tanuljuk meg, vagy ha át akarjuk adni valakinek, a műveletsorát tanítjuk meg. A jól elsajátított illetve sokszor elvégzett műveletsor aztán automatikussá tud válni olyannyira, hogy különösebb odafigyelés nélkül is el tudjuk végezni. Természetesen az őskori emberek tevékenységeit közvetlenül nem tanulmányozhatjuk, hiszen a mozdulat és a gondolat nem fosszilizálódik. Viszont a lelőhelyeken talált, ember által használt vagy készített tárgyak mind valamilyen tevékenységhez kapcsolódtak egykor. Ez azt jelenti, hogy meghatározott szerepet töltöttek be annak a tevékenységnek térben és időben lezajlott folyamatában. Ha ezen szerepük alapján visszahelyezzük őket a műveletsor megfelelő helyeire, egymás közötti összefüggéseikbe, akkor képet adnak arról az egykori tevékenységről. (Mester Zs.) A történelem e távoli kezdeteinek színpada a jégkor volt, amelynek időtartama tökéletesen egybeesik a paleolitikuméval. Bizonyos, hogy ebben az időben az ember és kultúrája fejlődésében a biológiai tényezők éppúgy szerepet kaptak, mint a környezetiek. A jégkorban az ember különösen kontinensünkön kényszerült arra, hogy a markáns - hol lehűlő, hol meg felmelegedő - éghajlati ingadozásokhoz alkalmazkodjon. Ezt pedig nyilvánvalóan éppen az örökké fejlődő, változó kultúrája révén tehette meg. Napjainkban mind nagyobb érdeklődéssel fordul az őstörténészek figyelme az emberré válás 2,5 millió évnél idősebb, legalább az emberszabású majmok és az emberi fejlődési vonal szétválásáig visszanyúló múltjáig. Ez a szakasz a harmadidőszak miocén és pliocén kora. Eddig tekintünk mi is vissza munkánkban, a rudabányai hominoida leletek kapcsán.