Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

De nem kevéssé biztat és enyhít, hogy új lakásom ízlésemnek s kényelmemnek minden tekintetben megfelel, úgyhogy innen már csak az utolsó nyughelyre óhajtok átköltözni. 1909. november 17. Részt vettem Gyulai Pali temetésén Bp.-en november 11-én csütörtökön. Az előző napon este hat és fél órakor indulva Miskolcról vasúti fennakadás miatt csak másnap hajnali két órakor érkeztem a fővárosba. Temetése délután két órakor az „Akadémia" palotájának csarnokából oly nagy pompával történt, hogy az ő egyszerű egyénisége bizony tiltakozott volna ellene. Örültem, hogy ily fényesen megbecsülték benne a nagyérdemű írót és igaz embert. Elkísértem koporsóját a Kerepesi úti temetőbe, melynek legvégén éppen a falkerítés tövében levő „Szendrey család" sírboltjába helyezték el ott nyugvó felesége és az öreg Szendrey Ignác mellé. Családi élete, kivált a vége felé, bizony nem volt valami kellemes. Nemigen érezhette a gyermeki szeretet őszinte melegét és ápolását, mikor legnagyobb szüksége lett volna. Idegen ápoló, bár igen gondos és hű kéz, dajkálta magával jóltehetetlen gyöngeségében utolsó percéig., 1906-ban kelt s tollba mondott végrendeletének másolatát tegnap küldte meg nekem Görgey Pista kir. közjegyző barátom. Nagyon rövid, néhány sorból áll az: kétezer korona az „Akadémiának", ugyanannyi saját nőtestvérének, Antóniának, és egy vagy két apróság. Sajnálatos, hogy igen érdemes és hű ápolójáról, aki évek óta fenntartója volt, Takács Juliskáról sem végrendeletében, sem azon kívül nem gondoskodott. Örökösében nemigen lesz szív arra, hogy ezt a hiányt illően és méltányosan pótolja. Csudálatos, szinte félelmes időjárás! Folyvást oly enyhe, napfényes, tavaszi napjaink járnak, hogy ezeket éppen nem mondhatni a közelgő tél hírnökeinek. A mező még üde zöld. A tehéncsorda ott künt legel, s esténkint jóllakva vonul haza. A falevelek nagy része azonban már lehullott Kertemben el vannak már földelve szőlőtőkéim és rózsáim. Most főképpen ezért jöttem, de mégis leginkább azért, hogy holnap reggel beszállítsam körte- és almatermésemet, ami még a fáról lepergés, aztán később a rothadás és a rokonok közötti elosztogatás után megmaradt. így is meglepően nagy mennyiség. Egyszeregyszer alig volt ennyi. Szinte egy szekérderékra való. Holnap november 18-án töltöm be életem nyolcvannegyedik évét. Alig hihető nekem az évek eme nagy száma. Testem, lelkem szinte tiltakozni szeretne ellene. Szemhúnyva ülök a csónakon, melyet az Úr keze kormányoz az örökkévalóság partja felé. 1909. december 19. Több egy hónapjánál, mióta utoljára itt voltam. Pedig azok a csudálatosan enyhe, napsugáros, tavaszias napok eléggé csábíthattak volna. Nem volt miért jőnöm. Most is igazán csak azért jöttem, hogy éppen itt legyek, s egy napig szíjam a levegőt ebben a kis „fészekben". A Karácsony-ünnepre néhány nap múlva ismét itt leszek Az idő néhány nap óta kezdett téliesre fordulni. Hideg, zúzos, szinte mord. Ma reggelre valami csekély daraforma hó is esett. A földet vékony fejér le-