Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

megfogan. így - amint látszik - mind megfogantak azok a rendkívül gyönge szemzetek is, melyeket két héttel ezelőtt hoztam Miskolcról Eder Elektől. Amint kertemben járok-kelek, csak most látom, mikor a sűrű lombok közül a fejlődő gyümölcs jobban kivehető, hogy almám és különösen körtém csakugyan bőven mutatkozik. Többnek látszik, mint ami saját fogyasztásomra elegendő. De hol vagyunk még a teljes érettségtől? 1909. július 22. A mai nappal kezdődik a kánikula. Változatos, esős, zivataros napok előzték meg, melyek többek közt csaknem országszerte tönkretették a szinte dúsnak ígérkező szőlőtermést. Elpusztította s pusztítja a peronoszpóra nemcsak a leveleket, de a fürtöket is. Ez történt az én szőlősövényemmel is. Körte- és almatermésem még állja. De itt-ott már hulladozni kezd, pedig már a gyümölcs is szépen fejlődik. Házam külső falán a hibákat tatarozták ki tegnap a kőmívesek. Apró pepecselés volt, de az ára mégis huszonöt korona. Addig nem lehetett befesteni a falat, melyen a régi festék, sőt a simítás is nagyon lekopott. Most ez a tatarozás hozott ide ki. A festés csak a jövő héten történhetik; avégett majd szintén itt akarok lenni. Újra írtam Széplakra. E hónap utolsó napján, 31-én óhajtanék ott lenni, ha alkalmas szobát kaphatnék. Várom az értesítést. Nem tudom, nem lesz-e fennakadás. A tegnapi hírlapban olvasom, hogy Széplakon a három emeletes nagy vendégház leégett. Emiatt a lakásokban aligha szorultság nem áll elő. Ha oda nem mehetnék, talán mégis Bikkszádra határozom magamat, mert napról napra vagy inkább éjszakáról éjszakára mindinkább érzem belsőmben azt a gyötrelmes kínt, melynek némi enyhítéséhez talán mégis járulhatna valamivel a bikkszádi sós gyógyvíz. Majd meglátom. Bizony bármily öregek, bármily okosak és tapasztaltak leszünk, nehéz az önuralom, a bölcs mérséklet, az önmegtagadás; életmódunkban, tetteinkben, egész viseletünkben, sőt vágyaink és gondolkozásunkban oly irány követése, hogy se testünk, se lelkünk meg ne bánja. Hányszor kapom rajta magamat egy-egy lépésemen, mely bennem efféle gondolatokat ébreszt! Néha szinte azt hiszem, hogy bizonyos gyöngeség, öröklött baj nálam, melyben síromig vergődnöm kell hol a test, hol a lélek, néha talán mindkettő rovására is. Sokszor szinte szemrehányólag sürget a vágy valamit dolgozni, írni, de még csak az arról való gondolkozásig sem juthatok. Az egész izgalom csak múló viszketeg. Sokszor fordul vissza tekintetem hosszú életem folyamára, bírálgatva: mennyi és miféle tartalmat helyeztem hát én eme hosszú idő keretébe? Néha úgy látom, van ott valami; néha úgy, hogy alig valami, csaknem semmi. De mégsem bánt az önvád, hogy talán többet, talán sokat másként kellett volna tennem. Nem voltak magasra tűzött céljaim; nem is érhetett nagy csalódás, hogy azokat el nem értem. Könnyen kibékültem sorsommal. Testi, lelki szerencsés szervezetemnek s Isten kedvező kegyelmének köszönhetem, hogy nem úgy érzem magamat életem végén, mint küzdelmek által legyőzött és összetört harcos, hanem mint egy nyugodtan ballagó öreg vándor, akit szinte kézen fogva vezérel a hosszú pálya vége felé a gondviselés.