Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

kott: népek, megszokott ceremóniák. Jelen voltak a kormány tagjai, számos előkelőség, de az egésznek mégiscsak oly magán, családias jellege volt. A család temette, nem a főváros, nem a kormány. Gyászbeszédet is a lelkészen kívül csak az irodalom tartott felette: Kozma Andor és Beöthy Zsolt. De egyik sem a képviselőház vagy a főrendiház nevében. Ott bujkált a gyászmenet sorai között az a fojtogató ördög, mely Görgei tiszta fényben tündöklő alakját a síron túl sem akarja elhagyni. Ugyan mennyi időt és mily bizonyítékokat várnak még azok, akik szörnyű vádjok igazolását a jövő történelem ítéletére bízzák? Hiszen több mint hatvan éve már az „elkövetett árulásnak"! Hiszen minden adat készen van már, amelyből a jelen és jövő ítélhet! Mindhiába! Nemzedékről nemzedékre fog átszállani ez a beoltott méreg, mint valamely öröklött betegség, mint valamely nemzeti monda. Ez hízeleg a nemzet hiúságának, elbizakodásának. Ha erkölcsét nem is, legalább erejét nevelhetné! Akkor Görgei még ezáltal is jóltevője lenne nemzetének, melynek oly dicsőséges, tragikus áldozata volt. Most már ahhoz is alig van reményem, hogy a fővárostól adott díszsírhelyen közadakozásból majd hozzá méltó emlék fog egykor emelkedni hamvai felett. De mindaz, ha tudná is, ha látná is, oly semmiség, oly természetes valami volna az ő viszonyában nyugodt, szilárd jellemének és lelkének. Arról értesülök, hogy a temetés költségét gróf Tisza István miniszterelnök fedezi. Miskolc 1916. május 31. Megdöbbentő esemény vagy jelenet történt tegnap nálam vagy velem. Ilonka tegnap este nyolc óra tájban, uzsonnája után mellettem a díványon ülve szokása szerint olvasni kezdette nekem a hírlapot. Alig olvasott néhány sort, látom, hogy különben is fölötte sápadt, beteges arca megmerevedik, eltorzul, kezéből kiesik az újság, ő elhanyatlik, és borzasztó rángatózásokkal, amint segíteni akarok rajta, ölembe vagy térdemre rogy, s az epileptikus erős roham gyötrelmeit szenvedi huzamos ideig. Irtózatos volt nekem ez a látvány! Mód nélkül felizgatott, és eltöltött a sajnálat, hogy nem segíthetek rajta. Egy darabig öntudat nélkül, később valamennyire eszmélve pihent a díványon. Csak tíz óra tájban küldöttem őt lakására bérkocsin. Szegény, szerencsétlen gyermek! Hogy virrasztó ifjúságát is így dúlja föl s tartja mindig rabláncon a kegyetlen végzet! Mindjárt indulok Szentpéterre kilátogatni egypár napra zöld lombok alatt ülni s levegőt szívni. 1916. június 2. Tegnap áldozó csütörtököt itt ünnepeltem; nem a templomban, hanem itt a „fészekben". Elővettem az együgyű „Szikszai-tanítások" igen megviselt, régi kötetét, melyet szüléim olvasgattak. Még most is ott vannak a jegyek a lapok között, melyeket apám az édesanyám utolsó kínos betegsége alatt forgatott és imádkozott. A Krisztus mennybemenetelének jelentőségéről és bibliai ábrázolásáról gondolkozva erősen küzdött bennem a vizsgáló ész a dogmával, amint az ortodoxia más részleteivel is.