Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

Csudálatos folyamú és tartalmú földi pálya záródik be utána, melynek megérde[melt] méltánylása még ezután is a nemzet tartozása. Rajtam kívül nemigen sokan lehetnek már életben, akik az ő tüneményes hadvezéri szereplését látták és annak egy vagy más úton részesei voltak. Miskolc 1916. május 16. Ma kedves látogatóm volt. Meglepett. Vargha Gyula toppant be hozzám. Szeretem és nagyra is becsülöm őt, mióta megismertem. Ez a megismerés pedig már igen régen volt. Szász Károly családjában láttam őt először, akinek Vargha Gyula veje volt. Csupa tűz, csupa lelkesedés. Nagy szorgalom nagy tehetséggel egyesül benne, s ez sokra segíti őt pályafutásában. Értékes költeményei gazdagítják irodalmunkat. Most a kassai színészet századik évfordulója ünnepén járt Kassán, s ott az „Akadémiát" és „Kisfaludy Társaságot" képviselte. Onnan visszautazóban keresett föl engem. Néhány percig mulatott nálam; dicsértem, hogy mostanában oly bőven önti költeményeit időszerűleg és oly sikerrel, s dacára államtitkári hivatala terheinek. Azt mondja, mostanában mindegyik költeményét álmatlan éjszakáin, ágyában írja. Megáldva búcsúztam tőle. No, még mely megemlékezés nem fordul felém! Ma mondja nekem Vadászy Pali öcsém, hogy tegnap Szentpéteren nagy sereg tanulógyermek, fiúk és leányok, gyülekeztek és álldogáltak tanítójok vezetése alatt az én szentpéteri „fészkem" előtt. A tanító beszélte nekik, hogy „ebben a házban született Lévay József". Úgy gondolom, a miskolci államvasúti iskola növendékei voltak, akik Szentpéteren az üveggyárat s talán a kőszéntelepet látogatták meg. Lelkes, irodalomkedvelő igazgatójuk, Hetényi Bódog régi, hű méltánylóm. Miskolc 1916. május 18. Ma új végrendeletet írtam. Nem is tudom már, hányadikat. Új meg új változások jönnek időjártával, melyek miatt kisebb-nagyobb újabb intézkedést látok szükségesnek. Mindig csudálkozom, ha vagyoni állapotomon végigtekintek. Hogyan boldogulhattam ennyire, alig tudom elgondolni. Szinte akaratom és tudtom nélkül történt. Két szülőoka mégis megvan: a korán kezdett józan takarékosság és a rendkívül hosszú idő. Nagyjából összeállítottam összes értékem mennyiségét, mely végrendeletem tárgyául szolgál. Meghaladja a százezer koronát. A mai nap írott végrendeletemben a pótlást vagy változtatást az képezi, hogy a „Magyar Tudományos Akadémiának" és a „Kisfaludy Társaságnak" hagyok ezerezer koronát hálás emlékül azon meleg fogadásra és kitüntetésekre, melyekben az én csekély írói működésemet, költészetemet, egyéniségemet ez a két nagyérdemű intézet részesítette. Én nem tartom azt, amit nemrég elhunyt dúsgazdag barátom, Lichtenstein József nyíltan kifejezett a maga végrendeletében: hogy ő semmit sem hagy jótékony célra, mert az ily hagyomány csak hiúságból történik. Én a jótékonyságot,