Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)
Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)
rettenetes. Az igen ritkán történik vele, néha hónapok után. Isten őrizte, hogy még eddig nagyon is nyilvános helyen nem történt vele. De tegnap esti hét óra tájban lakásából néhány lépésnyire rogyott össze az utcán, mikor színházba menőben volt. Járókelők vitték vissza a szerencsétlen, eltorzult beteget. Még ma is ágybanfekvő, mint hallom, ijesztő színnel, feldúlt ábrázattal. Mit mondjak, mit kívánjak egy ily ifjú élethez, melyről a végzetes csapást elhárítani képtelen az emberi tudomány?... Hivatalos órája után minden este nálam kap uzsonnát, s ő egész ügyesen és értelmesen felolvassa nekem a hírlapok értékesebb cikkeit, melyeket az én gyöngülő szemeim már el nem bírnak. Jólesik nekem ez a kis jótétemény. Sajnálom szegény gyermeket. Mi jövendő várhat őreá!? Miskolc 1916. május 8. Sajátságos játéka az öregkornak. Könnyen vissza tud röpködni a lelkem gyermeki és serdülő korom legrégibb s legapróbb emlékeire, de a tegnap és tegnapelőtt történteket elfelejtem. Gyakran a legismertebb, a legmindennapibb tárgyak sem jutnak eszembe. Most már olvasgatásom is csak megszokott szellemi táplálék minden különösebb cél nélkül; leginkább egy hírlap olvasására vagy „olvastatására" szorítkozik. Mindenben megnyugszom. Érzem és méltányolom értékét annak a ritka ajándéknak is, hogy még - élek. Emlékeztem már egyszer azon különböző dalokról és énekekről, melyek az én tanuló gyermekkoromban különböző alkalommal használatban voltak. Nagyrészt már csak töredékek jutnak eszembe. Idejegyzek egypárt, melyet talán még nem említettem. Az iskolában, az akkori „miskolci líceumban" a tanulókból alakult énekkar temetések alkalmával gyakran énekelte Csokonai költeményét: Forró sóhajtások! lelkemnek Elszaggatott darabjai. Énekelt még egy másikat, melynek egész szövege eszembe jut: Örökre fedez-é a sír engemet? Nem értem-é már lételemet? Hisz a mély álomban elszunnyadt telet Követi egy vidám kikelet; S én, ki az isten Szent képe másával kérkedem Örökre elszenderedem? Aztán volt egy, az éneklő karnak betanított német Schubert-féle ária, Schiller költeményének fordítása. Az efféle világi dallamokat a kántor vagy az orgonista szokta betanítani az énekkarnak változatos használatra. Csak az első strófa jut eszembe, mely szóról szóra fordítja Schillert:
