Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

Kertemben sétálgatni vagy éppen üldögélni szinte lehetetlen. Mindenütt [...], rám hull, rám tapad. Áldozatul fog esni bizonnyal az a néhány fa is, körte- és almafa, mely még most tartja szép, dús virágzását. Némelyiken ott van a virág, de már egyetlen zöld levél sincs. Megemésztette, aztán tovább vándorolt tőlök a falánk sereg. Nem hiszem, hogy ily állapotban gyümölcsöt érleljenek, habár később, úgy július fele újra kizöldülnek a lerágott lombok. Csak legalább szegény országunkra nézve válnék valóra az a kedvező kilátás, melyet most a vetésekhez hivatalos és nem hivatalos oldalról fűznek! Holnap megyek vissza Miskolcra. Már csak a pünkösdi ünnepnapokra látogatok ide éppen mához két hétre. Miskolc 1915. május 13. A múlt héten, az „Akadémia" május 8-ai ünnepélyes közülését megelőzőleg május 5-én nagygyűlés volt, melyen döntöttek az akadémiai „nagyjutalom" odaítéléséről, melyre az ajánlás ez idő szerint az első osztályt illette. Az osztály Heinrich Gusztáv akadémiai főtitkárt ajánlotta. Csuda történt. A nagygyűlés nem fogadta el az ajánlatot, s Vargha Gyula felszólalása után egyhangúlag nekem ítélte a „nagyjutalmat". Gondolom, úgy vélekedtek, hogy a „nagyjutalom" ez idő szerint a szépirodalom művelőjét, költőt illet, Heinrich pedig bármily érdemes író, de nem költő. Az égből cseppent énrám egészen váratlanul és meglepve ez a szép kitüntetés. Szinte azt mondhatom, hogy talán a körülmények által okozott véletlen szerencsének köszönhetem. A határozat A Múzsa búcsúja című verskötetemet említi indító okul vagy érdemül. De azt hiszem, az indító valódi ok nem ez, hanem egész hosszú életem költői termése, mely az Isten kivételes csuda jóságából még most, kilencvenedik éves koromban is bírja olykor a Múzsa kérkedését. Bizony méltó volt nekem sokáig élni, hogy így élveztem azt a sok drága ajándékot, melyekkel engem a gondviselés különös kegye érdemem fölött elhalmozott. Egymást éri a kitüntetés alkalmából a gratuláció élőszóval és levelekben. Ez a részvét fokozza igazi értéket a „nagyjutalomnak". De a költőtársak egyikétől sem kaptam megemlékezést. Azok talán nem is nézik jó szemmel az eredményt. Lehet köztök olyan is, aki a jutalomra érdemesebbnek önmagát találta. Én egész életem utolsó jutalmának, befejező koronájának tekintem azt. Fájdalom, hogy további munkásságra ösztönül már nem szolgálhat. Magát a díjat május 10-én küldötte meg nekem a „Magyar Földhitel Intézet": 200 (azaz kettőszáz) cs. és kir. aranyat. Ennyi csillogó aranyat együtt nemcsak soha nem kaptam, de nem is láttam. De birtokomban tartani hogy lehessen ennyi holt tőkét, mely semmi jövedelmet nem hoz, amire pedig szükségem van? Bizony hitvány papirossal kell fölcserélnem az aranyértéket. Miskolc 1915. május 14. Azt a szerencsétlen hat bűnöst, akik itt Miskolcon a hadsereg szállításával foglalkoztak, pár nappal ezelőtt szállították az itteni fogházból Pécsre az ott mú-