Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

Egymást váltják a háborús események hírei - gyakran a legképtelenebbek. Már szinte félelmes, hogy mindig csak győzedelmes csatáinkról, előnyomulásainkról kürtölnek a hírlapok. Az eseményekről való részletes tudósításokat, úgy látszik, szándékosan tartja vissza a közönségtől a hadvezetőség - érthető okokból. Folytonos izgalmat okoz családunkban, hogy Vadászy Dezső öcsém, mint tartalékos, még mindig bizonytalanságban tévedez Kassán. Megmarad-e ott valami bizonyítvány folytán kézi szolgálatban, vagy csatasorba kell bevonulnia? Megdöbbentő volt pedig tegnap, hogy Vadászy Pál honvédszázados, másik unokaöcsém, aki itt mint a népfölkelés állandó rendezésével megbízott vezető teljesen biztosnak hitte itt maradását, tegnap estére csapatszolgálatra berendeltetett Jolsvára. Derült égből lecsapott villám! O maga azonnal Kassára sietett jelentkezni és felvilágosítani, felesége pedig Budapestre, ha ott valamit lendíthetne a minisztérium körében. Hiába! Háborús időkben semmi sem biztos, semmi sem állandó. Remegésben vagyunk hazánkért, magunkért, mindenünkért. Miskolc 1914. augusztus 27. Vadászy Pali honvédszázados öcsém, úgy látom, itt van, s hallom, hogy felsőbb intézkedés folytán állandóan itt is marad eddigi foglalkozása körében. Orvosi vélemény szerint túlságos kövérsége miatt csapatszolgálatra alkalmatlan. Nem tudom, hogy ő maga Kassán, felesége pedig Budapesten lendített-e valamit e részben. Felkelőknek, újoncoknak népes bevonulása még mindig tart itt. Ma reggel is egész sereg fiatalság vonult el ablakom alatt. Honvédeink pedig, a 10. honvédezred pár nappal ezelőtt kelt innen útra Galícia felé. Szinte ünnepi szintű volt búcsúvételök. A közönség tüntető részvéttel és lelkesedéssel kísérte őket. Elhalmozta virágokkal, különféle kedveskedésekkel, hogy ezzel is könnyebb legyen nekik a hazáért küzdeni és meghalni. Közelebb Szentpéteren töltött napjaimban két kisebb költeményt írtam: egyik a Korszerű dal, melyet onnan a „Vasárnapi Újságnak" küldtem, másik A tehénke, melyet ma küldök a „Jó Pajtás" című gyermeklapnak. Harmadik A föld himnusza című hosszabbacska költemény, melyet Szentpéteren javítgattam, befejeztem, s tegnap tettem postára a „Budapesti Szemle" számára. Most már pihen az öreg Múzsa. Nem is forog előtte valamely tárgy, mely különös figyelmét vonná magára. Azt az egypár tárgyat, melyet régebben kitűzött magának mintegy utolsó feladatul, úgyahogy már nyélbe ütötte. Most már nyugodtan várhatja, míg újra megmozdul a bibliai tó. Azt mondhatni, hogy 48-i szabadságharcunk sem hatotta úgy át a nemzet minden rétegét, mint ez a háború. Nincs társadalmi osztály, de talán egyesek sincsenek, akik legőszintébb áldozatkészséggel ne csatlakoznának a hadműveletekhez. Áradozik a segélyezés folyama pénzben, természeti adományokban, sőt ékszerekben is. Ez utóbbi olykor már szinte hiúság színében jelentkezik. Én is hogy' maradnék el tőlem telhető filléreimmel?