Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

Már nem egzámeni, de csak nekünk betanított, német hangvételű nóta így szólott: Lemegy a nap; rózsás lobot vetnek a látHatár alól fellövellett Sugárok a szakadozott felhők hátán: És egy szép nyári este lett. Mily örömök, mily érzések, sejtelmes remények dobogtatták szívünket, mikor ezeket a gyarló készítményeket az iskolai év végén ünneplő közönség előtt dalolhattuk! Akkor elbűvölő élő virágok voltak ezek nekem is; most, íme, elszáradt s szinte felesdésbe ment levéltöredékek. Miskolc 1913. március 13. Közelebbi s távolabbi ismerőseim soraiból sűrűn szedi áldozatát a halál. Ezelőtt pár nappal hunyt el dr. Lengyel Béla és Ábrányi Kornél. Amazt az „Akadémia" gyűlésén ismertem meg. Rokonszenvesen vonzódott hozzám. A Tátrában is érintkeztem vele egypárszor. Szelíd, jóságos arca bizalmat keltett. - Ábrányi Kornéllal erőteljes fiatalsága korában ismerkedtem meg Horváth Lajos társaságában. Szellemes, változatos író és társalgó, de úgy mondották, hogy jelleméből hiányzott egy kis realitás. Az ellenzéki politikához csatlakozott. Könnyelmű életet folytatott. Egy ízben, úgy tudom, gyűjtés is indult számára visszatérítés reményében. Horváth Lajos ezer forinttal járult hozzá, de haláláig nem kapta vissza. - Hatalmasan megtermett férfialak volt. De szemében, szeme járásában, sőt társalgási tónusában is volt valami megbízhatatlanságot keltő vonás. Terjedelmes irodalmi és hírlapírói működést fejtett ki. Ez és politikai szereplése széles és magas körökkel hozta érintkezésbe. Mindkettőjöket tegnap délután temették Budapesten. Ábrányi temetése rendkívül impozáns volt. Ott volt az előkelő világ roppant számú tengere, amint „Az Újság" számszerűen felsorolja. - A város díszsírhelyet adott neki. Úgy romlik reszkető kezem írása, hogy félek tőle, egyenesen tönkremegy, s teljesen olvashatatlanná lesz. Miskolc 1913. március 18. Határozott lépésekkel közelget hozzánk a tavasz. Fényes s derült meleg napjaink járnak. Szinte éreztetik a megújhodás leheletét. Hányszor láttam már a természetnek ezt az életre keltő, csodaszép ünnepét. Soha nem nézhettem közönyösen vagy megunva. Mindig új volt előttem; aminthogy nem is a régi elenyészett alakok tűntek fel ismét. Ami életre kelt, az már mind más, mind egészen új volt. Egy virágszál sem ébredt tavasszal életre, mely a múlt évben elhervadt. Legföljebb törzséből hajtott az új nemzedék. - Es az ember? Vargha Gyula nemrég azt kérdezte egy szép költeményben a „Vasárnapi Újságban": hogyha az emberre csakugyan vár a halál után egy másvilági élet, vár-e olyan a többi állatokra, ebekre, madarakra is?