Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

dász a rég nyugalomba vonult, öreg vadászcimborát. Tegnap nálam volt. Kérdezte: mivel kedveskedjék nekem? Van szarvas, nyúl, fogoly, sőt disznó is. Magára bíztam a választást. Neje elhunyta után most már ő is remetesorsra jutott. Szerencsés testi és lelki szervezete van. Ugy látom, okos önmegadással tűri sorsát. Két unokája, két leányka van oldala mellett. Ily helyzetben régi passziója, a vadászás kétszeres jótétemény neki. Elfoglalja, szórakoztatja, kivált, ha annak gyakorlása közben annyi gyönyörűséget nyújt neki a szabad természet, mint valaha sokáig nekem nyújtott. Dacára a csúnya, sáros időnek végig-végigmegyek reggelenkint kertem ösvényén. Nézdegélem a szendergő fákat. Most már többnyire a végbúcsúra gondoló pillantással. Anyám életkorát töltöm, a nyolcvannyolcadik évet. Apám életkorából még egy év van hátra: nyolcvankilenc év. Nem tudom, melyiket szánta nekem a gondviselés. Vagy talán még azon túl is megajándékoz? Ha úgy lenne is, csak egészséget, legalább tűrhetőt adjon hozzá. Amint kertemben a körtefák rügyeit nézem, nem sok jelét látom a jövő termésnek. A rügyek nagyon vékonyak és hegyesek. Oda jutottam, hogy kezem reszketése miatt eltorzult írásomat, íme, most már magam sem tudom könnyen és biztosan elolvasni. Eltorzítok egyes betűket, kihagyogatok egyes betűket, sőt szavakat is. Pedig szemem gyöngeségére még nemigen panaszkodhatom. De lassankint el kell következni rajtam a késő vénség minden gyöngeségének. Gyulai Pali mondta nekem egyszer, hogy irodalmunkban nem tud rajtam kívül valamirevaló lírai költő-alispánt. Én azt mondom, nem tudok az én életkoromat elért lírai költőt, aki a lantját még mai nap is pengeti néha. 1912. december 28. Ebben az évben utoljára vagyok itt ma. Búcsúzni kellene kis „fészkemtől", de e búcsú bizony keserű érzésekkel vegyülne s kevés biztatással a jövendő boldogabb napokra. Főhajtva, lehetőleg nyugalommal és türelemmel kell várnom és tűrnöm az elkövetkezendőket; nem csekélylenem, sőt megragadnom minden apró örömecskét, nem nagyítanom és zúgolódva viselnem a várható fájdalmakat. Adja Isten nekem azt a végső ajándékot, hogy ne kislelkű elcsüggedéssel, hanem férfiúi, keresztyéni határozottsággal és erős hittel nézhessek a változhatlan végzet szemébe! Pár óra múlva indulok vissza Miskolcra ápolónőmmel együtt, aki mindenhová követ már engem, mint az árnyékom, vagy mint a rabot a maga fegyveres őrizője. Tegnap ebéden Lossonczy Jenő vendége voltam itt. Őreá is nagy csapást mért a gondviselés. Neje halála után ez évi augusztusban magára maradt, de testi-lelki erejét nem törte meg a veszteség. Két fiatal leányka unokája van vele állandóan. Folyt a beszéd köztünk kölcsönösen helyzetünkről, különösen az ő boldogult hitvesének gondosságáról, erényeiről. Rokonaim körében itt eltöltve ez a néhány nap eléggé kellemesen folyt. Egészségem sem rendült meg az ünnepi vendégeskedésben. Pedig lett volna reá elég mód és alkalom. Nappalaim és éjjeleim egészen a miskolciakhoz voltak hasonlók. Betegségem anyaga (a vizelet) is megtartotta ti:ztaságát. Két levelet írtam: egyiket Voinovich Gézának, aki Scharzalp-Davos szanatórium[ban] gyógyul, a