Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

Én is készen vagyok az elutazásra. Mindent elvégeztem. Még csak levelet sem várok már máshonnan, csupán Magyarbélről. Keddre határoztam aug. 27-ére az elutazást, azt remélve, hogy akkor talán kevesebb lesz az elutazó, mint hétfőn, s kényelmesebb lesz az elhelyezkedésem. Folyvást nagy nyugtalanságot és fájdalmakat is szenvedek a bajom miatt. Nehéz beletörődnöm, hogy ez rajtam többé meg nem szüntethető csapása vagy rendelése az Istennek. Tátraszéplak 1912. augusztus 25. A tegnapi nap egyike volt a legzordabbaknak, leghidegebbeknek. Mondják, hogy korán reggel egy fok meleget mutatott a hőmérő. Esős, borús, szeles is volt. Szinte lehetetlenné tette a künn sétálást. Egész nap a szobában kellett dideregni és küzdeni az alvással. Jól vagyok ezzel a Semsey Andorral. Közelebb hozott bennünket az, hogy közös bajban szenvedünk. O már szinte négy év óta. Elég tapasztalása van a baj körül. Elég orvosi kezelés és tanács. De a vége csak az, hogy nem menekülhetni ettől a csapástól. Nagy előzékenységgel, őszinte rokonszenvvel van irántam. Holnap az utolsó nap itt. Nehezen várom az elutazást, a szabadulást. Előkészítettem a holmit. Az orvos számára levélborítékba zártam névjegyem mellé tíz koronát néhány meleg búcsúszó kíséretében. Megérkezésemkor, kérésemre, megszemlélt. Ezt köszönöm meg. Holnap átadom neki. Tátraszéplak 1912. augusztus 26. Ez az utolsó nap. Kitelt a három hét. Holnap reggel útra kelek. Tizenegy esztendőm itt töltögetett örömpoharába keserű ürmöt cseppentett a tizenkettedik. Szép, kedves emléke csak azoknak maradt. Ez az utolsó kedvetlen, fájdalmas, örömtelen volt. Szenvedett benne test, lélek és kedély. Az elvett jókért egyszer aztán csak fizetnünk kell. Mint az orvosnak is megírtam, végbúcsúm ez a gyönyörű Széplaktól. Végképp bezárul utánam a Tátra kapuja. Bezárja nagy életkorom gyöngesége. Úgy távozom, oly örömest, mintha valamely nyomasztólag, szinte rabságig korlátozott helyről szabadulnék. Pedig haza is kísér már engem az „atra cura". A leggyönyörűbb meleg, napos időnk van. Mintha jelezné, hogy „előttem sötét lesz bár az út, de utánam derű marad". 1912. augusztus 30. Tátraszéplakon töltöttem három hetet: augusztus 5-étől 27-éig. Gyötrelmes három hét volt főleg a reám szakadt baj miatt, mely se nappal, se éjjel nyugodni nem engedett. De az időjárás miatt is, mely fölötte rossz volt, csaknem szüntelen esős, komor, hideg. Majdnem minden este fűttetnem kellett főleg beteg állapotom miatt. Bezzeg most már a régi, kedves, hegyi sétaútjaimat sem járhattam, melyeken a múlt évben még fáradság nélkül sétálgattam. Ez az év kiforgatott az erőmből. Nem bír se a fejem, se a lábam. Öt lépcsőn is csak segítséggel (a házi szolgáéval) tudtam