Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

Rózsáim (tizenöt darab) gyönyörűn virítanak. A rendkívüli melegben egyszerre kiontották virágaikat. A gyors kivirítást gyors elvirágzás fogja követni. Gondolom, ha néhány nap múlva ismét ki fogok ide látogatni, csak itt-ott találok már köztök viruló példányokat. A törpefák legnagyobb részének friss hajtása dús és erőteljes. Ha gyümölcs nincs, legalább a fák maradjanak teljes erejökben. 1908. június 17. Miskolcon tegnapelőtt délután három órától hat óráig tartó jótékony, csendes eső volt. Nem elég, de mégis üdítő a természetre, mely már régóta epedve várta azt. Hat óra után kiderült az ég, s újra fényes, napos, tiszta, meleg idő lett. Ugyanazon időben itt, Szentpéteren irtózatos vihar tombolt nagy záporral s a hegyeken szinte felhőszakadással. Egyszersmind sűrű, nagy jég is hullott, mely a szőlőkben és kerti veteményekben nem csekély kárt okozott. Délnyugatról jöttek a vészterhes föllegek. Az én házamat csaknem homlokban sújtották. De kertemben valami nagyobb kár nem esett. Gyümölcsben úgysem volt mit elpusztítani. Egyéb holmi a záport és jeget könnyen kiheveri. A rongyos levelek és lombok mutatják a jégeső nyomait. Legalább a föld hatalmasan megázott. Rozoga kapum helyett, melyet a múlt héten az éjjeli nagy vihar mindenestül kidöntött és összetört, elkészíttettem az újat. Egyszerű, csinos, szolid és célszerű, aminőt éppen akartam. Nem hasonló a régihez, mely cifrázataival könnyen rothadó fészke volt a reá omló esőzésnek. Azonban a költség várakozásomat túlhaladó magasra rúgott. Nyolcvanhárom koronát fizettem érte. Tudniillik negyvenhét koronát a fakereskedőnek, három koronát a kovácsnak harminchárom koronát az ácsok munkájáért. Mindenki az általános nagy drágasággal menti a magas felszámítást. Most igazán csak átutazóban vagyok itt. A délutáni négy órai vonattal felrándulok Rimaszombatba egypár napig látogatásra Bornemisza László alispán barátomhoz, ki több ízben hívott már, s én is több ízben ígérkeztem. Úgy mondotta, hogy ez a látogatás aztán nemcsak neki fog szólni, hanem az én dicsőült barátom, Tompa Mihály szobrának is, mely éppen az ő megyeházi díszes lakásának ablaka előtt áll most már csinosan rendezett park közepén. Legalább egy kis változatosság az én nyugalmas otthonom egyhangúságában,, melyből alig mozdulok máshová Miskolcon, mint szinte naponkint rövid sétára az Avas-hegyen és a Népkert árnyékos bokrai alá, hová nyári meleg napokban a „Nemzeti Kaszinó" is ki szokott költözni. A fiatal Miklós Ödönt tegnapelőtt temették Alacskán. Hallom, hogy a borzasztó zivatar szétzavarta a temetést. Sokan oda sem jutottak. Útközben érte s feltartóztatta őket a vihar. Ifjan, alig huszonnyolc éves korában halt meg külföldön, hol gyógyíthatatlan tüdővésze ellen évek óta keresett gyógyulást. Mondják, hogy nem a finkei családi kriptát, hanem alacskai udvaruk végén a hegytetőn, az erdő szélén egy megjelölt helyet kívánt végnyugalma helyének. Igazán költői a végsóhajtása egy hamvadozó fiatal szívnek, mely a szülők oly sok szép reményét vitte magával a sírba. Feltűnő volt előttem, hogy a miskolci hírlapban már a temetést megelőzőleg pontosan felsorolva közöltettek mindazok nevei, akik részvétük egy vagy más