Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

pésszel együtt lejött a fővárosból Miskolcra, hogy felvételeket készíttessen rólam, melyeket esetleg felhasználhasson, midőn májusban majd arcképemet festi a vármegyei tanácsterem részére. Három ülő és három álló alakban fényképeztek. Május első napjaiban majd személyesen ülök előtte Budapesten. Kertemben többször végigsétálgattam. A dúsan rügyező gyümölcsfák még eddig nem szenvedtek. A fakadó rügyek szemlátomást fejlődnek, már-már levélbe hasadoznak, kivált a körtefák. Gyönyörködve szemlélem őket, gyönyörködve a dúsan zöldellő szép pázsitot a fák alatt, melynek szemet vidító szőnyegébe sűrűn van beszőve az illatos, kék ibolya. E szemle nekem a kert egyik fő jövedelme. 1912. április 8. Tegnap úgyszólván színig megtöltötte templomunkat a húsvéti áhítatos gyülekezet. Lélekemelő volt nekem ezt látni, amint harsány énekléssel buzgólkodott. Inkább csak gondolataimmal voltam elfoglalva, mint a fiatal (káplán) szónok beszédjével, melyből egy szót sem értettem részint az ő hangjának, részint főképpen a magam fülének nagy gyöngesége miatt. Enyém csak a „Miatyánk" volt s az a beszéd és imádság, melyet az úrasztala mellett Vadászy Pál esperes öcsém tartott... Most is, mint ily alkalommal csaknem mindig, feltűnt előttem az „úgynevezett" úri rend távolmaradása. A tegnap még erősen csapongott szél dühöngése, ma már, úgy látom, megszűnt. Csak úgy ne viselje magát, mint a mindig síró gyermek, aki abbahagyván a sírást azt mondotta: most csak pihenek, de mindjárt tovább sírok. Az idő csendes, derült, napfényes, de kissé hűvös. A rügyek fejlődése rohamos, csak a tegnapi állapothoz képest is szembetűnő. Némely körtefácskán már sűrű virágbimbócsoportok látszanak. Egypár nap múlva ki fognak nyílni, ha megkíméli az idő. Néhol a duzzadó rügyek külső takaró levélkéin itt-ott mintha a múlt pár napi fagy barna nyomai mutatkoznának. Ma van április 8. Nem tudom, van-e sok ember nagy Magyarországban, kinek lelkét elborulásra, elmélyedésre hangolja e napon az emlékezet. Ma ötvenkét éve annak - az is éppen Húsvétkor esett -, hogy a „legnagyobb magyar", Széchenyi kioltotta a haza sorsa fölött kétségbe esett életét. Megújulnak-e előttünk bölcs tanúságai, életének példája, önfeláldozó honszeretete? Igyekszünk-e okosan felhasználni az irántunk megengesztelődött Isten kegyelmét? Azt hiszem, ekképpen emlékező és gondolkozó honfitársaim e mai napon nemigen sokan lehetnek. Rohanunk, és egymást emésztjük. 1912. április 24. Szinte aggódva jöttem ide tegnap: vajon nem tettek-e nagy pusztítást kertemben az áprilisi fagyok? Szerencsére, úgy látom, nem tettek. Egyedül öreg nagy kajszin barackfám virágai fagytak el teljesen. A többiek többnyire dús virágai és virágbimbói sértetlenül maradtak. Számos körte és szilva már gyönyörűn virít. Némely körte és valamennyi alma, meg „bercencei" szilva még szinte szenderegni látszik, s több-kevesebb bimbói csak éppen duzzadoznak. Zordak voltak ezek az áprilisi napok. Hidegek, néha fagyosak s csaknem mindig viharos szelesek. A természet fejlődése szembetűnőleg hátra maradt. Leg-