Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

ünnepélyre. Én tartottam a leleplezési beszédet, mely egy kis emlékbeszéddé ke­rekedett ki. Sok-sok éven át működtem együtt vele a vármegye közigazgatásában: ő főispán, én főjegyző. Utóbb rokonszenves barátság hozott minket közelebb egymáshoz. Az egyéniségére való visszaemlékezés hatotta át rövid beszédemet. A hallgatóság élénk részvéttel és, úgy láttam, tetszéssel is kísérte. Én magam pedig örültem, hogy ezzel a néhány meleg szóval áldozhattam Vay Béla emlékének, amit maga a család is, gondolom, szívesen fogadott. 1911. április 29. Valóságos virágerdőben sétálgatok. Ott töltöm a nap nagy részét. Elnézem a gyors fejlődést, az almafák fehéressé kinyílt virágait, melyek tegnap még rózsapi­ros bimbók voltak. A szilva- és körtefák már nagyban hullatják. Rövid volt díszel­gésök ideje. Sietnek kimért céljuk felé: elhervadni, gyümölcsözni, aztán készülni a téli pihentető álomra. Úgy veszem észre, hogy az elhullott virágszirmok után mintha bőven mutatkoznának gyümölcs-bogyócskák. MÍ válik majd azokból való­sággá? Nem tudhatni. Távol van az ideje, s nagy a bizonytalanság. Lassan, így vagy úgy, meg kell rajta nyugodnom. Én ennek az itt töltött három napnak gyönyörűségét számítom a valóságos be­vételek közé. Elfogadom kárpótlásul is. Ha az élet minden változatos körülményei közt így próbálkozna, így érezne az ember: mennyivel kevesebb volna köztünk a nyugtalanság, az elégedetlenség, az elcsüggedés, a kétségbeesés. De ehhez szükséges az önfegyelmezés, a vallásosság - no meg a temperamentum és a józan ész bizonyos mértéke. Most a mi korunknak lelki- és kedélyvilágában felbillent az egyensúly. Most még a tanuló is, ha a vizsgán elbukik, javítóvizsga helyett főbe lövi magát. A három napi élvezet után holnap reggel búcsút veszek ettől a kis „üres fé­szektől". Mikor ismét idejövök, akkor már nem fogok virágot látni a fákon, csak a virágok után maradt apró gyümölcsembriókat nézegetem, és néhány rózsafám fej­lődését, bimbózását fogom kémlelni. 1911. május 19. Ugyancsak különös üdvözlettel fogadott itt engem a természet, midőn tegnap délben megérkeztem. Főleg azért jöttem, hogy megtekintsem, mi maradt gyü­mölcsnek a fák dús virágzásából. Alig tettem be a lábamat tizenkét óra tájban a küszöbön, egyszerre megeredtek az ég csatornái, s jégzápor ömlött belőlök, mo­gyorónyi nagyságú jégdarabok. Kis szünet után újra ismétlődött a roham. Az ud­var és az utca jó ideig fehérlett a sűrű jégtől. Még szerencse volt, hogy esővel jött. No, gondoltam, vége a remélt bő termésnek! Azonban délután, mihelyt lehetett, szétnézve kertemben nem tapasztaltam nagy kárt. De bizony gyümölcsöt sem va­lami sokat. Amennyire a sűrű lombok közt az apró gyümölcsöket kivehettem: körte általában nagyon kevés, egyes fákon alma sok, másokon szintén kevés mu­tatkozik, úgyszintén szilva is. Ha így megmaradna, mikor majd nagyobbra fejlő­dik, bizonyára több lesz, mint mennyit most látok. Szinte egy hét óta nyavalygós állapotban vagyok. Ezelőtt néhány nappal este, lefekvés előtt egy narancsot ettem meg, s rá egy pohár hideg vizet ittam. Az tönk-

Next

/
Oldalképek
Tartalom