Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

ünnepélyre. Én tartottam a leleplezési beszédet, mely egy kis emlékbeszéddé kerekedett ki. Sok-sok éven át működtem együtt vele a vármegye közigazgatásában: ő főispán, én főjegyző. Utóbb rokonszenves barátság hozott minket közelebb egymáshoz. Az egyéniségére való visszaemlékezés hatotta át rövid beszédemet. A hallgatóság élénk részvéttel és, úgy láttam, tetszéssel is kísérte. Én magam pedig örültem, hogy ezzel a néhány meleg szóval áldozhattam Vay Béla emlékének, amit maga a család is, gondolom, szívesen fogadott. 1911. április 29. Valóságos virágerdőben sétálgatok. Ott töltöm a nap nagy részét. Elnézem a gyors fejlődést, az almafák fehéressé kinyílt virágait, melyek tegnap még rózsapiros bimbók voltak. A szilva- és körtefák már nagyban hullatják. Rövid volt díszelgésök ideje. Sietnek kimért céljuk felé: elhervadni, gyümölcsözni, aztán készülni a téli pihentető álomra. Úgy veszem észre, hogy az elhullott virágszirmok után mintha bőven mutatkoznának gyümölcs-bogyócskák. MÍ válik majd azokból valósággá? Nem tudhatni. Távol van az ideje, s nagy a bizonytalanság. Lassan, így vagy úgy, meg kell rajta nyugodnom. Én ennek az itt töltött három napnak gyönyörűségét számítom a valóságos bevételek közé. Elfogadom kárpótlásul is. Ha az élet minden változatos körülményei közt így próbálkozna, így érezne az ember: mennyivel kevesebb volna köztünk a nyugtalanság, az elégedetlenség, az elcsüggedés, a kétségbeesés. De ehhez szükséges az önfegyelmezés, a vallásosság - no meg a temperamentum és a józan ész bizonyos mértéke. Most a mi korunknak lelki- és kedélyvilágában felbillent az egyensúly. Most még a tanuló is, ha a vizsgán elbukik, javítóvizsga helyett főbe lövi magát. A három napi élvezet után holnap reggel búcsút veszek ettől a kis „üres fészektől". Mikor ismét idejövök, akkor már nem fogok virágot látni a fákon, csak a virágok után maradt apró gyümölcsembriókat nézegetem, és néhány rózsafám fejlődését, bimbózását fogom kémlelni. 1911. május 19. Ugyancsak különös üdvözlettel fogadott itt engem a természet, midőn tegnap délben megérkeztem. Főleg azért jöttem, hogy megtekintsem, mi maradt gyümölcsnek a fák dús virágzásából. Alig tettem be a lábamat tizenkét óra tájban a küszöbön, egyszerre megeredtek az ég csatornái, s jégzápor ömlött belőlök, mogyorónyi nagyságú jégdarabok. Kis szünet után újra ismétlődött a roham. Az udvar és az utca jó ideig fehérlett a sűrű jégtől. Még szerencse volt, hogy esővel jött. No, gondoltam, vége a remélt bő termésnek! Azonban délután, mihelyt lehetett, szétnézve kertemben nem tapasztaltam nagy kárt. De bizony gyümölcsöt sem valami sokat. Amennyire a sűrű lombok közt az apró gyümölcsöket kivehettem: körte általában nagyon kevés, egyes fákon alma sok, másokon szintén kevés mutatkozik, úgyszintén szilva is. Ha így megmaradna, mikor majd nagyobbra fejlődik, bizonyára több lesz, mint mennyit most látok. Szinte egy hét óta nyavalygós állapotban vagyok. Ezelőtt néhány nappal este, lefekvés előtt egy narancsot ettem meg, s rá egy pohár hideg vizet ittam. Az tönk-