Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 2. 1908-1917 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1908-1917)

Gyermekeim, gyümölcsfáim mélyen alusszák a téli álmot, de azért mégis, dacára a fagyos időnek, meglátogatom őket napjában, s dermedett gallyaikat szemlélve is fölébredésök idejére, a tavaszra gondolok, s gondolatban szinte biztatom őket, mintha álmukban is csakugyan érzenék. Miskolc 1911. március 20. Úgy látszik, csakugyan érkezni akar a tavasz, nemcsak a naptár szerint, de valósággal is. Enyhe, napfényes napjaink járnak, bár közben-közben a szeszélyes március természete szerint gyors és gyorsan eltűnő változással. A közelmúlt napok engemet eléggé érzékenyen érintő körülményeket hoztak. Följegyzésöket nem akarom akkorra halasztani, midőn majd Szentpéterre kilátogatok az „üres fészekbe". A sorrend így következik. A múlt nyáron tátrai hűsölésem alatt írtam egy Aratás című versecskét. Annak az egyszerű életnek képe forgott előttem, melyet az én öreg szüléim folytattak. Vágyakoztam utána. Közvetlen természetességgel vetettem papírra annak vonásait, végezve azzal, hogy az egyszerű boldog élet után való ábrándom és vágyakozásom elkésett. A „Budapesti Szemlének" küldtem a verset. Ámulatba ejtett a hatás, melyet a kis költemény ott az írók között ébresztett. Rendkívül magasztaló nyilatkozatok történtek: Kozma Andor elragadtatással írt nekem róla oly kifejezésekkel, hogy szinte magam előtt pirultam. O olvasta fel a „Kisfaludy Társaság" március havi ülésén. Ott is úgy fogadták, amint ilyes lírai költeményt talán sohasem. Beöthy Zsolt tolmácsolta a hatást. Elhatározták, hogy nekem üdvözletet küld a társaság, hogy taggá választatásom ötvenedik évfordulóját, mely a jövő évben lesz, itt Miskolcon tartandó gyűlésében fogja ünnepelni a társaság. így juttat nekem dús virágot életem késő téli évszakában a „Múzsa kegyelme", így hanyatlik alá rózsafelhők közt a lemenő nap! Következnek a szomorúbb tartalmú események. Jeszenszky Ferenc Túróc megyei, kostyáni birtokos valaha, 1846-47-ben jogásztársam volt Kézsmárkon. Azóta semmit sem tudtunk egymásról. Ezelőtt egypár évvel levéllel fordult hozzám, kérdezve, hogy én vagyok-e az a Lévay, akivel együtt tanult Kézsmárkon. Azután néhányszor levelet váltottunk életünk történetéről, körülményeinkről. Kissé tótos előadásában gyakran emlegette közeli elmúlásunkat. Mi ketten vagyunk - úgy mond - az akkori kézsmárki juristák utolsó mohikánjai; őt az asztma gyötri stb. Február vége felé kapom a gyászjelentést, hogy „nagyjeszeni Jeszenszky Ferenc földbirtokos, volt ügyvéd és uradalmi ügyész Turóc m. törv. bizottságának tagja életének 84-dik évében febr. hó 22-dikén délelőtt 11 és fél órakor rövid szenvedés után elhunyt". A gyászlap alá van írva két leánya és három unokája. Az egyik mohikán tehát elköltözött: magam maradtam. Feljegyzem ide emlékét azon rövid érintkezés után, melyet régi-régi tanulóidőnkre való hivatkozással ő indított meg közöttünk. Ebben a hónapban erős influenza lepett meg engem. Néhány napig kint járva hordoztam. De azután orvos kézre kerültem, s két teljes hétig ki sem léphettem a