Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

tékát is elrontotta a dühöngő északi szél a temetőkertekben. Koszorúikat csak letehették a sírhalmokra, de a mécsek és gyertyák lobogását, melyeket az enyészet birodalmának megvilágítására gyújtogattak, eloltotta a szél. Mintha csak jelenteni akarta volna, hogy nem szívesen tűri ezt a hiábavalóságot vagy hiúságot, mellyel az élők a holtak címe alatt a magok önzésének és az uralkodóvá lett divatnak áldoznak. Mert hiszen csakugyan hitvány dolog az, hogy éppen csak ezen a napon társalogjunk kedves halottainkkal, az év többi napjait pedig nélkülök töltsük. Az én kedves halottaim mindenütt és mindig velem vannak. Vigasztalnak, intenek, tanácsolnak, s cselekedeteim felett tetszésöket vagy nemtetszésöket nyilvánítják. S e tekintetben nekem mindennap halottak napja van. Tegnap estefelé, midőn kimentem sírjokhoz, a kerítés rácsozatára akasztva egy bomladozó télizöld-koszorút találtam. Valamelyik unoka hódolt vele. De reám a maga egyszerű tisztaságában és csendes némaságában inkább hatott maga a sírhalom, melynek régebben már fonnyadó pázsitját, mintegy búcsúképpen, ismét a legüdébb zölddé varázsolta az ősz nyájas lehelete. Midőn a sírokat Zöld pázsitba vonja Az őszi természet Édes a nya-go ndja, Körös-körül búsan Haldoklik az élet; Üde színe csupán Itt játszik még véled. Élet az enyészet Gyász birodalmában Mennyei biztatás Föld néma porában; Könnyedet elsírod, A szív könnyen feled, De van, ki őrködik Halottaid felett! 1895. február 16. A múlt évi november 2. óta mai napig nem láttak engem sem e lapok, sem ez a kegyelet által megszentelt kis hajlék. Alig történt a harminc-negyven év óta csak egyszer is, hogy ily huzamos ideig maradtam volna távol tőle. Nagyot fordult velem a sors kereke. Nyakamba akasztották az alispáni hivatalt s annak díszéül még a „Vaskorona-rendet" is. Ki kellett állanom mind a kettőnek fárasztó izgalmait, a ' dicsőíttetést, a tömjénfüstöt, melyekhez teljességgel nincs alkotva az én gyomrom. Tűrnöm kell, hogy vénségemre divatba jöttem, hogy megrozzant vállaimra fiatal erő terheit rakják. Mind a dicsőséget, mind annak terheit a ti sírkövetek lábánál teszem le, édes jó öreg szüleim! Látom tisztes, jóságos arcotokon a szeretet büszkeségét, örvendezését, biztatását - érzem fölöttem folyvást őrködő szellemetek áldását.