Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

alakot nyertek, hogy szinte ez által is ajánlják magokat a fennmaradásra. A kert végén a magas törzsű fák is rendben vannak: letisztítva, lekefélve, száraz gallyaik eltávolítva, alattok a pázsit feltisztítva. Úgyhogy e részben már nem egyhamar akad itt valami teendőm. Ha holnap reggel eltávozom, két hétnél előbb nem is igen fogok ide kilátogatni. Semmit sem dolgoztam, mióta itt vagyok. Olvasni is alig olvastam valamit. Az ünnep társasága és kertem gondja foglalt el leginkább. Régóta hordozom eszemben azt a két öreg szomorúfűzfát, mely miskolci udvarunkban a kút felett állott őrt, s borított híves árnyékot. Ott voltak fiatalok, ott vénültek meg. Tanúi voltak a kútra járók viselkedésének. Évről évre látták alakjaikat, kihallgatták pajkos tréfáikat, szerelmi suttogásaikat, tréfás vagy szomorú nyilatkozataikat. Megunták az évről évre ismétlődő egyformaságot, s szinte örömmel fogadták a vihart, mely őket elkorhadt gyökerökből csaknem egyszerre döntötte ki. így mozog elmémben a két öreg fűz, de a Múzsa nem akar erőt venni magán (legalább eddig nem akart!), hogy őket sírjokból felébressze. 1907. április 24. Ötödik napja, hogy itt vagyok. Várom a tavasz határozott jóindulatú megérkezését, de sehogy sem akar érkezni. Mintha a kegyetlen zsarnok tél még mindig fogva tartaná őt. Csak éppen vágyakozásának tűnik fel a meleg napfény, mely néha-néha megörvendeztet bennünket. Hideg, sokszor borongós, barátságtalan időjárással foly ez az egész hónap. Még mindig fűtenünk kell. Tegnapelőttre virradóra jeges fagy volt. Semmisem bír fejlődésnek indulni. A gyümölcsfák még mindig télies fekete színűek. Alig látszik rajtok a rügyek mozdulása. Amin látszik, az éppen nem biztat terméssel. Egypár törpe körtefán s egypár magas törzsű almafán látok valami kevés termőbimbót. A tartós kemény hideg mindent elgyötört. Jó évet általában alig várhatunk. Ma itt van, íme Szent György napja, s a természet még most is április első napjait éli. Azt mondják, akkor várhatni jó aratást, ha Szent György napján a varjú a vetésekben már elbújhat. No most ugyan el nem bújhat! Kertem bármennyire csinos, rendben, tisztán állnak ott a gyümölcsfák, most még csak gyönyörű zöld pázsitjával gyönyörködtet és a temérdek ibolyával, melylyel szinte el vannak hintve a talaj egyes részei. Ezelőtt alig láttunk imitt-amott egy-két szálat, most egész seregben kékellik és illatozik itt. Hol vette magát? Nem ültettük, nem vetettük. Vagy a természet mélyen elrejtve tartogatta azokat kebelében évek óta, s most látta elérkezettnek az időt, hogy napfényre hozza azokat? Mert van rá példa, hogy néha oly növény búj ki a föld alól, minőt ott egy nemzedék ideje alatt sem láttak. Nem is emberi kezek dolgoznak a természet titkos műhelyében. Holnap bevégzem itt időzésemet. Mindössze is valami kis bírálatot írtam egy versgyűjteményről Gyulai kérésére. Inkább csak változatosság végett jöttem ide a miskolci dologtalan és egyhangú napok után. De célom volt húgom megnyugtatása is, akit szinte rémületben tartott az orra jobb oldali felületén egy sok év óta ott levő sömöregféle bőrizzadmány, melyet ittlétemben néhány nap alatt szerencsésen eltávolított egy bőrspecialista edelényi körorvos gyógyszere. Különben is fájdal-