Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

mennyire mérsékeljem. E tavaszon talán több időt fogok itt tölteni, mint más években. Legalább most olyan vágyódást érzek. Mindig szűkebbre szorul előttem a láthatár, s mintegy utolsó révpartnak mutatkozik előttem ez a kis „üres fészek". Most rögtön visszaindulok Miskolcra. Remélem, a jövő héten ismét ide fognak szólítani a körülmények. 1904. március 16. Korábban itt vagyok, mint gondoltam. Petrovaytól Nagykörűből megérkezett az általam rendelt négy törpefa. Rossz példányok vén vadkörte alanyra oltva. Semmiképpen nem ajánlatos cég. Pedig törpefácskáim fele tőle való, de azokból termésre nézve alig vált be egy-kettő. S most elég rosszul megint hozzá fordultam. A mai nap dolga a négy fa elültetése s a kert tisztogatása volt. A törpefák rendbe hozását elvégezte megbízásom folytán vasárnap egy itteni paraszt-kertész. Nem megtisztogatta, de kegyetlenül lecsonkítgatta az apró fákat. Most már, igaz, van formájok, de termést aligha fognak hozni még csak mutatóban is, kivált az almafák, melyekről a termőágacskák is mind le vannak tarolva. Aki maga nem tud a dologhoz, így lesz áldozatja a szakértőül ajánlkozó tudatlanságának. Tegnap a március 15-ei hazafias ünneplés zajában hagytam oda Miskolcot. Az ünnepi lelkesedést itt is hullámzásban találtam a kis városhoz illő szerényebb mértékben. Nem volt népünnep szabad ég alatt, csak hangversenyféle összejövetel a városház termében az esti órákban, azután közvacsora és tánc. Szerencse volna, ha az ily hazafias felbuzdulásokból csak néhányan vinnének is magokkal józan tanúságot állandó eredményül s maradandó ösztönt a munkálkodásra! 1904. március 24. A folyvást tavaszodó napok, bár száraz idővel járnak, megengedik, sőt sürgetik is már a kerti munka némely részét. Az én gondomat és érdeklődésemet főleg ez az egy tárgy vonja most magára. Tegnap is egypár gyümölcsfát s néhány köszmétét elültettem; a rózsákat téli takarójok alól felszabadítottam; azokat, valamint a satnya ribizlitörzseket karókhoz kötöztettem. Egyik körtefát, mely az úgynevezett téli „Esperes" körtét termetté, kihajítottam, de a másik nagyobbikat kegyelemből még meghagytam. Soha sem bírtam gyümölcsét éredésre juttatni. Most már utolsó próbául november közepe előtt nem fogom azt leszedni. A „Budapesti Kertészeti Társulat" a hozzá meghatározás végett küldött példányról azt ítélte, hogy az egy meghatározatlan fajú, tenyésztésre nem méltó, „főznivaló" körte, de én egyes kifejlettebb darabot mostanában ízlelve úgy sejtem, hogy az, ha tökéletességre mehet, kitűnő minőségű, ízes körte lesz. Olvastam mostanában valahol, hogy amely ember gyermeket vagy legalább maga által ültetett egypár gyümölcsfát nem hagy hátra maga után, nagyon hiányosan tölte el az életét. No én elég gyümölcsfát hagyok, gyermekek helyett pedig verseket, melyek legalább nem kérnek kenyeret. Most éppen Burns híres költeményének, A víg koldusoknak fordításával küzdök Görgei és Gyulai buzdítása folytán. Felette nehéz munka, az eredetihez híven magyarul adni szinte lehetetlen. Előre látom, hogyha bevégezhetem is, elégedetlen