Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

hogy el ne bízzuk magunkat a tavaszi és nyári derűs napokban: ott fenyegetnek a villámot rejtő fellegek, ott csillog szemünk előtt az örökös hó. így a messzi távolból ejtett szemléletben elmosódnak vagy az egésznek szép visszhangjával eggyé olvadnak a vidék apró, visszás, kellemetlen vagy éppen zord részletei. Az sem jut eszönkbe, hogy a létért küzdő ember mily sok verítéke hullt arra a földre, melynek külső pompájában most gyönyörködünk, s esetleg mily sok reményt és teljesített munkát semmisíthet meg a mostoha idő szeszélye. Amikor aztán a csalódva tengődő munkás szeme elé mindig csak azt az egy jeligét állítja a sors: ora et labora! 1902. július 5. Kijöttem ide tegnap délután, hogy még szétnézzek kis „fészkem" körül, s négy-öt hétre búcsút vegyek rokonaimtól, gyümölcsfáim és rózsáim társaságától. A jövő kedden, július 8-án csakugyan útra kelek a Kárpátok felé, s azon napon este, ha Isten segít, megszállok azon a helyen, amely nekem a múlt évben visszaadta az egészségemet. Most már csak arra van szükség, hogy üdítse, erősítse. Meglátogattam ma délután kedves halottaimat is. Tőlök is távol leszek néhány hétig, bár azt hiszem, lélekben mindig együtt vagyunk. Örömmel láttam, mily szép, tiszta, üde zöld az ő sírhalmok. Ez a legszebb az egész temetőben. Elő virágok hirdetik, hogy még élnek, akik őket szerették. Vajon ilyen lesz-e ez a halom akkor is, ha majd én is alatta nyugszom? Óhajtanám, hogy ilyen legyen: nem magamért, hanem ő értök. Nemigen hagyok a kertben semmit, amire a távolból reménykedve gondoljak. Néhány fürt szőlő a harminckét szőlőtőkén - ennyi az egész. De azért ma is csaknem az egész napot a kertben töltöttem. Legalább a sétából és hűs árnyakból kivegyem ott a részemet, ha egyébből ki nem vehetem. Aztán mindig is akad ott valami babrálni való. Igen alkalmas volna olvasgatásra és irogatásra is, de attól makacsul idegenkedik a zsibbadt lélek. Késő este van. Ezeket a sorokat továbbfirkálni sincs már kedvem. Az ébrenlétnél többet érőnek ígérkezik az álom. Megfogadom hívogató szavát. 1902. július 6. Vasárnap reggel van. Eléggé napfényes, de szeles sovány idő. Ilyenkor sereglenek ide a közel vidékiek adni-venni. Nagyvásárt tartanak a köztéren, a templom közelében. Eljönnek Miskolcról a zöldségárus bolgárok, sőt néha az egriek is. Nagyot haladt ez a kis város az én gyermekkorom (hatvan-hetven év) óta. Ezt is ragadja vagy előretolja az általános haladás és míveltség sodra. Az anyagi fejlődéssel együtt szelídülnek az erkölcsök is. Kegyelet és kímélet tárgya most a temető; régen a fejfákat is ellopkodták belőle. Nincs állandó veszélynek kitéve az egyéni tulajdon; régen a legerősebb zárakat is feltörték. A börtönök lakói közt alig akad egy-egy szentpéteri; régebben évről évre övek volt ott a legtekintélyesebb szám. Pedig, ha elnézem, nincsenek itt most a közlakosság soraiban olyan egyes kiváló férfiak, mint hajdan voltak. Még akad, aki gyermekét a szentpéteri iskolán túl tovább képeztesse. Régebben igen számos volt ilyen. De az általános jólét mégis szembetűnőleg magasabb fokon áll. Utat nyitott a vagyonosodáshoz és az erők te-