Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

lehet annak a képnek, mely szerint a Virgil parasztja a patak partján bámulva várta, míg lefolyik a víz. Video meliora, détériora sequor. Neki-neki buzdulok néha, mintha csakugyan cselekvésre ébredtem és képesedtem volna. De az csak erőtlen szárnyemelgetés, nem röpülés. Végigsétálok kertem fagyos ösvényén. Elnézem földdel borított rózsáimat, venyigéimet s lombtalan gyümölcsfáimat. Elképzelem és irigylem is, hogy ők új tavasz reményében alusszák a téli álmot! Szemem akaratlanul is az ablakomból látható hegyre vetődik, melynek sírkövei ide fehérlenek, s dombjai alatt egy titkos, hosszú álom birodalma terül el. 1901. december 24. Csaknem egy hónap óta nem fordultam itt meg. Most a holnap kezdődő Karácsony-ünnepekre jöttem. Mióta Miskolcon 1852-ben állandó lakos lettem, alig töltöttem csak néhányszor is a mi sátoros ünnepeiket máshol, mint itt szüléim és családunk körében. Máshol talán ünnep se lett volna nekem az ünnep. Eszembe jutnak most itt magános merengésemben az apai ház falai közt azok a jámbor, egyszerű vallásos jelenetek és képek, melyeknek ilyen alkalommal tanúja és részese voltam. A beszélgetések, a Biblia és imádság olvasgatása, zsoltárok közös énekelgetése, a kántáló gyermekek stb. Most az én környezetemben már nincsen így; valahol tán most is így van. De azt tapasztalom, hogy a régi egyszerű szokások és erkölcsök a köznépnél is hanyatlóban vannak már. Az úgynevezett műveltség őket is maga felé vonzotta, mint mágnes a vasat. A lázongásban levő társadalom őket is kiragadta régi csendes nyugalmukból. Az istenes munka és megelégedés helyét a sokra vágyás, anyagiak után futkosás s hiú törődés foglalta el. Amit így a réven nyernek, veszítik a vámon. Testiekért a lelkieket. A legocsmányabb időjárás hozta most nekünk a Karácsonyt. Az egész hónapban lanyha, ködös, sőt folyvást esős napjaink voltak. Ez éjjel is csaknem szakadó eső áztatta a földet. Sárban habucskolnak az utcákon. Ez már nem is „fekete", hanem „fertős", szinte fertelmes Karácsony. Hacsak ez éjjel jobbra és szebbre nem változik. Mert amint most este kinézek ablakomon, derült eget látok, s azon a csillogva tündöklő esthajnalcsillagot. Aztán holnap éppen holdtölte is lesz. De az efféle jelek csak mostanában is többször megcsaltak. Vagy a csillag talán alkalmilag ragyog felénk ma este, hogy arra a csillagra emlékeztessen bennünket, mely hajdan a pásztorokat a betlehemi jászol felé vezette? 1901. december 25. Hát bizony hiába biztatott tegnap az esthajnali csillag. Ma reggel is ússzuk a sarat, s szinte harapjuk a vastag ködös levegőt. Ez a kellemetlen, visszás képe a természetnek a karácsonyi ájtatosságot is csökkenti. Tegnap este még a kántáló gyermekek is csak itt-ott kínálgatták a nagy sár miatt „az isten igéjét", kérdezgetve hármas-négyes csoportban az ablakok alatt: „tetszik-e az isten igéje?" Ahol kiszóltak hozzájok, hogy tetszik, ott elkezdték virnyíkolni „az Istennek szent angyalá"-t. Néhány nap óta egy előszóról gondolkozom, mely Tompa műveinek a „Franklin Társulat" által tervezett, sőt már foganatba vett legújabb kiadásához