Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

Kertem is némileg jobb állapotban lesz az idén, mint tavaly, valamivel több gondot fordítottam rá. De az óhajtott eredmény, a várva várt jó termés Isten kezében van. Az ember sorsa: mindig munkálni, mindig remélni. Itt is fölkerestek névnapi jó kívánataikkal némely miskolci jó barátaim. Bármily alakban jólesik a megemlékezés azoktól, akiket szeretünk. Hiszen szeretni és szerettetni egyik legnagyobb kincse az életnek. Azonnal búcsúzom innen kedves kis „fészkemtől". Nem tudok huzamosb ideig itt maradni. Pedig Miskolcon néha oly szépen kirajzolom magamnak, hogy mily nyugodtan és megelégedve fogok itt eltölteni néhány napot. Ez is csak hiú remény! 1901. április 8. Tegnap és ma Húsvét ünnepét üljük. Tegnap rendkívüli számban töltötte meg templomunkat az ájtatos gyülekezet. S alig néhány kivétellel az úrasztalához is járult az egész közönség. Az ily látvány mégis némi jele annak, hogy bármenynyire jajgatunk a mai kornak, különösen protestáns népünknek vallástalansága és hitbeli hidegsége miatt, az egyszerű nép még mindig régi buzgósággal siet az Isten házába, s lelki szükségének érzi a vallást. Az egyszerű népet említem, mert az úri rend e tekintetben alantabb áll. De hát ez nagyban és egészben talán mindig így volt. A nagyobb világi jólét, kényelem és úgynevezett felvilágosultság nem visz szükségképpen közelebb az Istenhez. Eléggé szép tavaszi napjaink járnak. A reggelek és az esték kissé hívesek, de napjában enyhe a levegő. A korábban termő gyümölcsfák már mutogatják duzzadt bimbóikat. Némely körte- és almafa, kivált a törpefaj, már most is csupa gyönyörűség. Pár hét múlva, azt hiszem, elő fog tűnni az apró, gyenge, zöld lombozat is, s kezd megjelenni a tavasz a maga egész pompájában. Hányszor láttuk már azt egy hosszú élet folyamán, s mégis úgy bájol mindig, mintha most látnánk legelőször. Még többször tűnt szemünkbe a nap és a csillagos ég, s mégis eltelik szívünk álmélkodással és gyönyörrel, valahányszor rajtuk merengünk. Oh, beh másként vagyunk az emberekkel! Csak rövid idő alatt is változik a benyomás, ha egy-egy ismerős alakot újra látunk. Sokszor csak romjaikban tűnnek fel előttünk azon arcmások, melyeket egykor gyönyörködve szemléltünk. Szinte megdöbbent bennünket a kérlelhetlen idő ilyetén rombolása. Eszünkbe jut, hogy magunk is ily szánalmas látvány lehetünk, midőn évek múlva találkozik velünk egy-egy régi ismerős. Csak a természet örökké ifjú; a maga egyformaságában is csak ő az örökké új és változatos! Úgy elandalgok s el-elbeszélgetek ezekkel az én fiatal gyümölcsfáimmal, mintha valóban érző és értő lakói volnának tiszta kis kertemnek. Sokszor egyengető, képezgető tanítónak képzelem magamat köztök, sokszor úgy érzem, mintha ők volnának tanítóim. Egyik a türelmet és reményt prédikálja, másik a lemondást. Egyik munkára szólít, másik hálát tolmácsol. Aztán mintha mindnyájan kórusban zengenék az esteli csendben: te gyökereztettél bennünket ide tápláló földedbe, de annak gyermekei vagyunk, aki a földön és a föld felett öröktől fogva uralkodik! 1901. május 5. Hosszú készülődés után szinte egy hónap óta alig bírtam ide kijutni a változó, esős, hideg időjárás miatt. Most, mikor itt reggel e sorokat írom is, még fűteni