Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

különösen tegnap, hogy nemigen volt kedvünk a különben napsugáros szabad levegőn sétálgatni. Tehát a viharból bizonyos gyönge legyintést mégis kaptunk. Ez ideig amiatt a temetőt nem látogathattam meg. Még holnap itt maradok, s el nem fogom mulasztani. Házi apró bajokkal bíbelődöm. Mindig akad valami javítni vagy csinosbítni való. Pedig efféle törekvésemben eszembe jut, amit a miskolci vén görög mondott, midőn az épülőben lévő budapesti Lánchidat megszemlélte: kár már ezt építeni erre a rövid időre! Tudniillik a maga életének hátralevő rövid idejére, gondolom. Mind kedélyem, mind testi elevenségem csökkent már egypár hét óta. Nem bírok szabadulni bizonyos influenzaféle bajtól, mely torkomat, mellemet, gyomromat, fejemet megszállva tartja. Néha úgy érzem, mintha abban maradt volna, de csakhamar ismét előtűnik. Főleg éjjelenkint nyugtalanít. Bal oldalam állandó fájdalma ilyenkor szinte tűrhetlenné válik, s vége a csendes, nyugtató álomnak. Magam is nevetem már magamat. Evek hosszú sora óta fúvogatom ezt a bal oldali fájdalmas nótát, és mégis élek, élek! Imo etiam stb. 1900. április 18. Egészen a mai napig itt mulattam. Itt tartóztatott főleg a kerti munka, melyet most már teljesen bevégeztem. Előre örvendek annak a rendkívül dús virágzásnak, mellyel gyümölcsfáim biztatnak. Úgy látszik, mintha itt inkább a hasznosra, mint a szépre fordítanék figyelmet. Virágnevelésről éppen nem gondoskodom. Ha tenném is, csak ritkán telnék benne örömem, mert ritkán szoktam idelátogatni. Aztán nem szépek a gyümölcsfák is? Nem szép-e azoknak fejlődését, virágzását, gyümölcsözését s mindebben a magunk munkájának sikerét szemlélni; tudni, hogy azoknak élete néni egy rövid virágzáskorszak, hanem hosszú idő, s tán hallgatagon megőrzik emlékünket akkor is, midőn magunk már nem leszünk? Még a tegnapi fényes, de igen szeles nap is ugyancsak rázogatta a jósló Falb köpönyegét. De azért estefelé apámékat mégis meglátogattam. Sírj okon is ébredezik már a tavasz. A télizöld lombjai mellett zöldülni kezd a fű, s virít a télen ott nyomorgott néhány gyönge virágszál Csak egy kissé kell segítenünk a vadon természet kezét, s mindjárt szép pázsitos és virágos lesz a kopár temető. És azt szemlélni nem öröm-e az élőknek a holtakért? 1900. április 25. Pár pillanat múlva visszaindulok Miskolcra. Még mindig van kertemben apró teendő. De most mégsem egészen ez vonzott ide, hanem főleg az, hogy házam eresze alatt a folyosót téglával rakatom ki. Fölszedettem azokat a roppant mennyiségű hegyes és gömbölyű folyamköveket, melyekkel valaha édesapám a fal mellékét kiburkoltatta, egyenetlenül, össze-vissza, amint éppen jött. Fájós lábaimat már régóta gyötri ez a kegyetlen bejárat. Ideje volt szebbé és kényelmesebbé tennem. Eszembe jutott, hogy amin ők negyven-ötven esztendeig zúgolódás nélkül jártakkeltek, sőt amit haladásnak és kényelemnek is tekintettek, az ő elpuhult fiók azt már unja s gyötrelmesnek érzi, szétszórja. Valóban úgy van! De ez a fiú már az agg kor terhét hordozza vállán, s nehezen lépked az élet göröngyein. Kegyeletből